Először egy balatoni építőtáborban hallotta a dalt. A karcos hangú férfi, aki egy szál gitárral adta elő, daltulajdonosként mutatkozott be, a nevét nem értette. Zsuzsannának a fülébe mászott a dal, annyit énekelt arról a folyóparti lányról, hogy a táborlakók elnevezték Suzanne-nak. Suzanne-ként szeretett bele a Balaton partján egy zöld szemű, nagydumás fiúba, majd augusztusban Zsuzsannaként állt az abortuszbizottság előtt a poros alföldi kisvárosban.

A szerelemért nagy árat fizető lány az ábrándos Suzanne-t a lelke legmélyére bújtatta, az érettségi évében a tartózkodó, fénytelen tekintetű Zsuzsanna lépett be a gimnázium kapuján, a dal édes-keserű emlék maradt számára. A férfiakkal szembeni bizalmatlanságát azonban elfújta a következő tavasz és az ifjúság elpusztíthatatlan életösztöne. A kevés beszédű Mihállyal Zsuzsannaként randevúzott, óvatosan fogadva a fiú közeledését. Mihályt a szülei is megkedvelték, „dolgos ember, jó szakmával, a jég hátán is megél”, dicsérték, örültek, amikor az érettségit követően megkérte a lányuk kezét.

Az esküvő után felépített házuk hatalmas pincéjét az autószerelő műhely foglalta el. Az aranykezű mesternek hamar híre ment, egy év múlva két segédet is fel kellett vennie, annyi volt a munka. Zsuzsanna, bár megtehette volna, hogy csak a háztartást vezesse, a központban lévő gazdaboltban lépkedett egyre feljebb a ranglétrán. Szépen gyarapodtak, Mihály ügyesen lovagolta meg a rendszerváltás szilaj hullámait, két márkakereskedést is nyitott, és néhány év múlva Zsuzsanna sem főnökként, hanem tulajdonosként vitte a boltot. Csak a gyerek hiányzott az életükből. Hormonkezelés, beültetés, ha megtapadt, vetélés. Egyik év szaladt el a másik után.

A dalt dúdolgatva a fájdalom elől Zsuzsanna olykor Suzanne bőrébe bújt, szeretett volna egy folyóparti házban élni, kibontott hajjal szótlanul ülni a víz mellett. Nézte a szomorú világot, a melankólia puha kabátként simult a megsebzett lelkére.

Zsuzsanna néhány nappal a negyvenötödik születésnapja előtt közölte halk szavú, szerelmes emberével, hogy nincs több ereje a küzdelemhez. A férfi elfogadta, ateistaként isten akaratát emlegette, szíve szerint ő már régen befejezte volna a tortúrát, a lelke sajdult bele, amikor a feleségét újra és újra szenvedni látta.

A teljes írás a Kapáslövés című novelláskötetben olvasható.

------------------------------------------------

A Kapáslövés kapható a Líra és a Libri országos hálózatának boltjaiban, de kedvezményes áron, akár dedikálva is, megrendelhető a kiadótól, a Kék Európa Stúdiótól:

https://www.kekeuropa.hu/balogh-zoltan-kapasloves-sportos-novellak-es-egyeb-irasok/

Először a lány rózsaszínű sapkája tűnt fel neki. Aztán az elbűvölő mosolya. Zalán csak a harmadik körben hitte el, hogy neki szól. Amennyire darabos mozgása engedte, rágyorsított, így a következő 400 után egyedül trappolt el a rekortán szélén gimnasztikázó atléta előtt. Már nem volt kétsége: a város leggyorsabb középtávfutója őt tünteti ki figyelmével.

Minden rosszban van valami jó, suhant át az agyán. A hideg futkosott a hátán, amikor a dzsúdóterem faliújságján meglátta az egyetemi sportközpontba kiírt edzést. A srácokkal az atlétikai pályára szorgalomból sosem jártak ki, versenyre is csak a gyönyörű lányok látványáért.

Utálta a szőnyegedzés utáni futásokat, különösen a kötelező Cooper-tesztet; de most nem volt mese, összeszedte magát, megtáltosodott feltűnően csinos szurkolójától, több mint nyolc kört teljesített. Az edzője vigyorogva írt be 3350 métert a neve mellé a mindentudó spirálfüzetébe. Kellett néhány perc, amíg visszatért belé az élet; ivott egy kortyot, majd odavánszorgott a lányhoz.

– Ugye tudod, hogy tudnál futni gyorsabban is – vetette oda Eszter köszönés helyett a hányingerrel küszködő, elgyötört srácnak.
– Ennél?! – préselte ki magából meglepetten Zalán. – Majd- nem belehaltam. Gyűlölöm a futást, csak azért nyomom, hogy hamarabb túl legyek rajta.
– Dühből, erőlködve nem lehet futni. Dübörög a talpad alatt a rekortán. Túl sok energiát használsz el. Ha akarod, a technikádon néhány edzéssel segíthetek, és talán még a futást is megszereted.
– Nincs az az isten! – vágta rá gondolkozás nélkül a fiú. – De te… már edzősködsz is?
– Még csak tanulom. Hallottam, te már levizsgáztál. Az egyik barátnőm fia hozzád jár, és szereti az edzéseidet.
– Talán én is megszeretem a tiedet, mert egy ilyen felajánlásnak nem tudok ellenállni – játszotta a nagyvonalút a fiú.
– Azért ne képzelj bele túl sokat – hűtötte le a lány, de a mélybarna szemei nevettek.

Bemutatkozniuk nem kellett egymásnak, huszonévesen a város ismert sportolói közé tartoztak. A stílusjavító edzésnek álcázott első randevúra vasárnap délelőtt a Nagyerdő zegzugos ösvényein került sor. Zalánt az előző napi verseny öt meccse leamortizálta, sajgó ízületekkel, horzsolásokkal az arcán olykor elgondolkodott, miért pont a dzsúdót választotta. Persze tudta a választ: a vérében van a harc, a küzdelem, az agya is állandóan elborulna, ha nincs a sport fegyelme, valószínűleg az utcán tesztelné az erejét. Így is előfordult…

A bemelegítő futás első percei után tudatosult benne, a legjobb formájában sem lenne sansza, hogy tartsa a tempót a lánnyal. Meglepődött, hogy nem igazán zavarja a helyzet, utált veszíteni, az egész életet versenyként fogta fel. Azért összekapta magát, úgy hitte, a tatamin szerzett ügyességének, tempóérzékének köszönhetően a futás technikájával sem lesz gondja. Tévedett. Eszter az okítás során próbált komoly maradni, de egy idő után nem bírta ki nevetés nélkül.

– Nem vagy könnyű eset, el sem tudom képzelni, hogyan boldogulhatsz ilyen mozgáskoordinációval dzsúdósként – csóválta a fejét, miközben hosszú combjait nyújtotta, lazította a levezetésnél. – Sokba fog ez neked kerülni.
– Vacsora este a Levelesben? – kérdezte Zalán, majd egy átgondolatlan, hirtelen ötlettől vezérelve programot is kínált a Csónakázó-tóhoz közeli kertvendéglő legendás marhagulyásához. – És szerenádfélét is adok, lásd, nem egy izomagyúval van dolgod.
– Azt ki nem hagynám semmi pénzért – mosolyodott el a lány.

Az estebéd emlékezetesre sikeredett, Zalán a gitáron őt kísérő barátjára támaszkodva elénekelte a Szeretni valakit valamiért című Rebublic-dalt. Énektudása hiányát az akkordok alá rejtette, a verzéket és a refrént olykor szinte szavalta. Abbamaradt az evőeszközök zörgése, az emberek néma csendben hallgatták, ahogy a széles vállú fiú szerelmet vall a törékeny, karcsú lánynak. Díjazták az igyekezetét, a vagányságát, drukkoltak, hogy a remegő kezében tartott papírról végig tudja olvasni a szöveget. Ahogy befejezte, kitört a taps. A lány sem tudta palástolni meglepetését, nem számított rá, hogy a városban rosszfiúként ismert Zalán valóban beváltja romantikus ígéretét. Imponált neki, hogy a fiú mindenre képes azért, hogy meghódítsa.

A teljes írás a Kapáslövés című novelláskötetben olvasható.

---------------------------------------------

A Kapáslövés kapható a Líra és a Libri országos hálózatának boltjaiban, de kedvezményes áron, akár dedikálva is, megrendelhető a kiadótól, a Kék Európa Stúdiótól:

https://www.kekeuropa.hu/balogh-zoltan-kapasloves-sportos-novellak-es-egyeb-irasok/

Mottó: „Nincs igazság és nincs emberiség. Csak igazságok vannak és emberek.”
Szerb Antal

Ez most az ő igazsága? Vagy valamiféle elégtétel lenne a sorstól? – villant át Levente agyán. Nézte, ahogy az ezüstösen csillogó gép felszáll a reptér betonjáról. Egymást kergették a gondolatok a fejében, miközben már hazafelé, a Ferihegy felől az M3-as irányába tartott. Néhány kilométer után az egyik óriásplakáton az öt karika nézett szembe vele: London 2012, Hajrá, magyarok!

Olimpia. Ízlelgette a szót. Ismerősen csengett. Keserűen. Beállította a tempomatot, a sávtartót; a hosszabb utakon igénybe vette a kocsi extráit. Szeretett csendben, egyedül utazni, legtöbbször hangoskönyvet hallgatott a kétórás vezetés alatt. Most azonban nem mozdult a keze, hogy elindítsa az MP3-at. Eszébe jutott egy másik utazás. Az ő utazása. Határokon át. Sok évvel ezelőtt…

Kábán pakolta a táskájába a személyes dolgait a bukaresti központi edzőtábor 207-es szobájában, a csomagok nagy része már összekészítve várta az indulást. Dzsúdóruhák, rajtszám, melegítők, minden katonás rendben hajtogatva, ahogy az a Steauában szolgálatot teljesítő díszbakától elvárható. Csak az olimpiai formaruha hiányzott. Arra azonban hiába várt: az indulás előtt egyetlen nappal közölte vele a válogatott edzője, hogy kimarad a Los Angelesbe utazó csapatból, csak három súlycsoportban képviselik az országot a 84-es játékokon. A tréner indokot nem mondott, csak a kezeit tárta szét, ezzel a további kérdezősködést megelőzve, a maga részéről lezártnak tekintette a beszélgetést.

Levente üveges tekintettel nézett ki a vonatablakon, miközben a szerelvény kihúzott a bukaresti pályaudvarról. Nem hitte el, hogy ez vele történik. Néhány napja még minden rendben lévőnek látszott, megkapták a szigorú és alapos eligazítást is, hogyan kell egy román sportolónak viselkednie Amerikában. Próbált magyarázatot keresni, miért hagyták ki a csapatból. Talán attól féltek, hogy megpattan? Eszében sem jutott, ő csak dzsúdózni akart. Érmet nyerni.

Százszor lépett ki a komfortzónájából, új, addig ismeretlen határokig jutott, hogy tengernyi munka után elmondhassa magáról: a legjobbak közé tartozik a 71 kilogrammban. A felmérések után az edzőtáborban azt mondták neki, a súlycsoportját mintha rá tervezték volna, úgy illik bele, mint a kéz a méretre varrt kesztyűbe. Most ebből a kézből csavarták ki az esélyt, Los Angeles helyett hazafelé tart. Nagyváradra.

A teljes írás a Kapáslövés című novelláskötetben olvasható.

---------------------------------------------------

A Kapáslövés kapható a Líra és a Libri országos hálózatának boltjaiban, de kedvezményes áron, akár dedikálva is, megrendelhető a kiadótól, a Kék Európa Stúdiótól:

https://www.kekeuropa.hu/balogh-zoltan-kapasloves-sportos-novellak-es-egyeb-irasok/

Ha ráönti, megölöm! Persze hogy ráönti. Ráadásul még valami mentolos szart is löttyint előtte a vízbe. A gőz sercegve száll fel a szaunakályha köveiről, ez a marha az egészség bajnokaként nagyokat szippant belőle. Én meg úgy érzem, mintha egy Negrót dugtak volna az orromba.

Utálom.

De most még az is jól jönne, legalább adna egy kis energiát. Három kiló van rajtam a péntek délutáni edzés után. Ennyire még soha nem úsztam el. Pedig megterveztem mindent.

A fejemben hétfőtől indult a program, mi az a hat kiló, lazán ledobom a szombat reggeli mérlegelésig. Erre anyám az egyik kedvencemmel, sült oldalassal várt vacsorára, mellé tejszínes krumplipüré, meglocsolva a hús aranysárga zsírjával. Egy kistányérba még őszibarackbefőttet is szervírozott. Persze jött hozzá a szöveg, „kisfiam, olyan nyúzott vagy!”. Nem válaszoltam, csak mosolyogtam rá. Milyen legyek napi két edzés után, anya? – motyogtam magamban. Serdülőként erre vágytam. Most meg, hogy már második éve tolom sportállásban… Hát, nem is tudom. Olyan jó lenne néha csak szerelemből dzsúdózni, ahogy gyerekként. Nem kötelező jelleggel. Sokszor úgy érzem, mintha munkába mennék. Persze a sikernek ára van. De hol van az a siker? Mostanában alig látom.

Kimegyek a forróságból, a belső órámon érzem, letelt az idő, persze magamban azért hatszázig számoltam. Ellazít, kikapcsol a monotonitás. Tízperces etapokat szabtam magamnak, öt perc pihi, aztán vissza, ezt hatszor.

Pontosan másfél óra.

Rá sem kellene néznem a pihenő kényelmetlen műanyag székében az órámra, az időérzékem tökéletes. Hja, a rutin. Tegnap másfél kiló csúszott le így, edzésen előtte még egy, de ott nem hajtottam túl magam. Minek? Csütörtökön még nem kell törni-zúzni.

Nem is akartam edzeni, de a mester hajthatatlan volt. Nem szóltunk egymáshoz, tudja, hogy ilyenkor már robbanok. Ő is robbant volna, ha bemondom a súlyomat, de a mérésnél eltűntem a vécébe, csak a kezdésre jöttem ki. A dzsudogi alá bepasszírozott melegítőben és anorákban úgy festettem, mint egy Michelin-baba. Az öt és fél kiló így nem látszott rajtam, a hitelesség kedvéért olykor még az arcomat is beszippantottam.

Szilárd elhatározással újra magamra húzom a szauna ajtaját. Így, hogy próbálom visszagombolyítani az elcsúszásom okát, el kell ismernem, hogy a keddet is beáldoztam a hedonizmus oltárán. Este, ahogy eljöttem Lujziéktól, olyan távolinak tűnt a hatvankilós súlyhatár, mint a Himalája csúcsa. Imádom a szüleit, náluk mindig kajaillat van, a visszautasítás fogalmát nem ismerik. A fogyasztással meg hiába is jönnék nekik, hülyének néznének. Vidám, húsos házaspár, a lányuk nem tőlük örökölte nádszál alkatát, a genetika a mamut öccsénél jött ki. A „nézd meg az anyját, vedd el a lányát” mondást nagyvonalúan kezelem. Amúgy is, hol van az még.

Piros fájer

A rendőrautó villogójának fénye kékre festette a szobát, az ügyetlen férfikezekkel feldíszített fenyőfa üveggömbjein apró fényszilánkok csillantak. A férfi ekkor döbbent rá, mekkora hibát követett el. Felkeltette az ágyban békésen szuszogó fiát, magához ölelte, és halkan beszélni kezdett hozzá. A bóbiskoló gyerek úgy szorította az apja nyakát, mintha sosem akarná elengedni. A néhány perc múlva a szobába lépő rendőr felmérte, erőszakra, kiabálásra semmi szükség, a szemével utasította a férfit, hogy adja át az időközben felöltöztetett, takaróba bugyolált gyermeket.

– Minden rendben lesz, holnap megyek érted az óvodába – nyugtatta halkan az apa a fiát.
– Meg ne próbálja még egyszer, Tibor, csinált már így is elég bajt – súgta a rendőr a futballista fülébe.

Nem volt boldogabb ember a középpályásnál, amikor megszületett a fia. Úgy érezte, helyére került minden: felekezetet váltott, hogy elvehesse a szerelmét, hiába tiltották őket egymástól, most meg a karjaiban tarthatja kicsinyített mását, ezt az üvöltő kisembert. Amikor a kórház kapuján kiléptek a fagyosan szikrázó decemberi napsütésbe, felnézett az égre és magában ígéretet tett: nincs az az isten, hívják bárhogyan is, aki elválasztja őket egymástól.

Mártai Tibor, ha a mosolygós feleségére és a cseperedő örökmozgóra nézett, úgy érezte, hogy ez a sokszor elátkozott világ mégiscsak tökéletes. A háború poklában, bombázások közepette, 1944 júniusában egy vasúti kocsiban jött a világra, nyomorban nevelkedett, kevés elég volt neki a boldogsághoz. A dohszagú belvárosi bérelt szuterént, ahol a feleségével a közös életüket kezdték, palotának látta az aprócska vályogházhoz képest, amelyben a testvéreivel felnőtt. A pályán brillírozott, rugdosta a gólokat, a kiscsapat hűséges szurkolói biztosak voltak benne, kedvencüket néhány éven belül egy első osztályú klub mezében látják.

Ha palotába nem is, de az egyesület segítségével egy év múlva az igényeiket tökéletesen kielégítő tanácsi lakásba költözhetett a Mártai család, öt perc sétára a pályától. Az egykori csibész akkor volt igazán elemében, ha Emese a babakocsival megjelent a pálya mellett, lehetett edzés vagy meccs, minden gólja után kikacsintott felé. A fiát, Ákost bálványozta, nagyokat nevetett, amikor a rá megszólalásig hasonlító apróság a kiságyában toporzékolva követelte vissza a kidobott labdáját. A férfi meg volt győződve róla, hogy a fiú ugyanolyan dörzsölt lesz, mint ő a pályán, és azért dobja ki újra és újra a labdát, hogy csak vele foglalkozzon. Nem tévedett.

A fáradhatatlan, folyton a piros pettyest terelgető gyereket az anyja sokszor csak egyféleképpen tudta lenyugtatni. Az „apa” varázsszó mindig működött. Ahogy a nő kimondta, a fiúcska leült a bejárati ajtó melletti sámlira, és le nem vette a szemét a kilincsről. Aztán ha nyílt az ajtó, a feje tetejére állt minden, Tibor a vacsoráját is csak a fiával a térdén fogyaszthatta el, a gyerek egy percnyi nyugtot nem engedett neki. A Mártai családnál öt órakor indultak a hétköznapok, Tibor hatra járt a vagongyárba és Emese is hajnalban nyitotta a kisboltot. A fiatal nő, miután becipelte a tejeskannákat és az üvegeket, betolta a kenyereskocsit, útnak indította a lehajtott fejjel bandukoló kisfiút az utcában lévő óvodába. A varázsszó ott is hatásosnak bizonyult, ám az óvónők leginkább fegyelmezésre használták: a „ha nem fejezed be, elmondom apának!” intelem mindig elérte célját. A gyerek a sötét, hideg reggelek miatt a teleket utálta, ő volt az első, akit bevittek, és az utolsó, akit elhoztak az erdő ölelésétől csendes óvodából. Az anyja legtöbbször az utolsó pillanatokban esett be érte, de az is előfordult, hogy az óvodazárás után az egyik dajka kísérte be a túlórázó Emeséhez. Tibor segítsége télen szóba sem jöhetett, a munka utáni tréningeken éppen elég volt magára figyelni, hogy teljesítsen a fagyos, csúszós pályán.