Élménykommandó

Ha egy sötétzöld, AH-s rendszámú, kereklámpás Lada 1200-es jelent meg a közelünkben, tudtuk, mihez tartsuk magunkat. A pártállami időkben a rendőrséggel nem packáztunk. Viszont azt is megtapasztaltam, milyen érzés, ha egy ilyen kocsi volánja mögül, a lehúzott ablakon kikönyökölve szemlélem a világot, fagylalttal a kezemben. Tizenöt évig okkal tekintettem második otthonomnak a rendőrséghez köthető Debreceni Dózsa Mikes Kelemen utcai kisstadionját. A létesítmény dzsúdócsarnokában töltöttem a délutánjaimat, az iskolai szüneteket, lila-fehér színekben telt életem jó része, a leszerelésemet követő hazatérésem után itt dolgoztam a sportiskola edzőjeként. Barátaim többsége a teremből került ki, az edzések, versenyek, edzőtáborok, bulik emléke mindörökre összeköt minket.

Maradjunk annyiban, nem eminens úrifiúk alkották a társaságot, zömében lakótelepi, külvárosi srácokként váltunk erős csapattá – a tatamin kívül is. Csibészségért nem mentünk a szomszédba, edzőink jól ismerték csavaros észjárásunkat, az erkölcsöt akkoriban lazán értelmező világnézetünket, nem volt könnyű megvezetni őket. A tatamin azonban nem sumákoltunk, melóztunk tisztességesen, a kitűnő egyéni eredmények mellett mi szereztük Debrecen első korosztályos országos csapatbajnoki címét, 1983-ban a juniorok (17–19 évesek) között nem találtunk legyőzőre.

A tizennégyet betöltve a felnőttekkel edzettünk és táboroztunk, a minden hájjal megkent „öregektől” sem csak a szőnyegen lestünk el a trükköket. Kalandjaink, csínytevéseink, kisebb-nagyobb balhéink hosszú felsorolásától eltekintenék, a srácok, edzők, szakvezetők úgyis ismerik egytől egyig őket. Az alábbi történetet viszont a barátommal nem propagáltunk.

Jó okkal hallgattunk róla.

A felnőtt csapatbajnokságra a szokásos menetrend szerint készültünk: délelőtt tréning a Dózsa-csarnokban, aztán ebéd a közeli Zöldfában, utána relaxálás a Nagyerdei strandon, majd kis pihenő után, késő délután nekiveselkedtünk a nap második edzésének. De minek a pihenő az életerőtől majd kicsattanó, a gimnáziumi kikérő szabadságát élvező srácoknak? Mi nem éltünk vele…

Sokkal inkább felkeltette az érdeklődésünket a klubház udvarán lehúzott ablakkal parkoló sötétzöld rendőrségi Lada, amelyben csábítóan fityegett a slusszkulcs. Akkor még nem volt divatban a „fogd meg a söröm!” felszólítás, és a „majd én megmutatom” vagánykodás sem járt az eszemben… Néhány másodpercig. Mindaddig, amíg a barátom „neked már van jogsid” megjegyzése fel nem izzította a bomba gyújtózsinórját. Szűk néhány perc múltán már a „tegyünk egy kört a kisstadion előtti parkolóban” gondolatától vezérelve gurultunk ki a szélesre tárt kapun, amikor a vállamon fészkelődő kisördög belesúgott a fülembe. Hirtelen a másik irányba tekertem a kormányt, fél percen belül már a Jánosi utcáról kifordulva a Szabadság (ma Kassai) négysávos útján robogtunk az Árpád tér irányába.

Éljen a szabadság!

A kereszteződés lámpájánál a többi autóból furcsán méregettek minket, nem volt megszokott, hogy félhosszú hajú, vigyorgó fiatal srácok hajtsanak AH-s rendszámú, tudvalévő, rendőrségi Ladát. Egy kilométer után a Csapókanyarban álltunk meg, hogy a városszerte híres Ruzicska fagylaltjának jóízű emlékével gondoljunk vissza idétlen heccünkre, ha netalán a fogda hűvösében találjuk magunkat. Az autót letekert ablakokkal, benne a kulccsal a cukrászda előtt hagytuk.

Nem izgultunk.

Ki az a hülye, aki elköt egy ilyen járgányt?

Mondanom sem kell, a zsúfolt cukrászda előtt várakozók sem tudták hová tenni „zsarupárosunkat”, a szúrós pillantások kereszttüzében kihasználtuk a még szabad lét előnyeit, a sor mellett előresasszézva kértük ki a három gombócot. Felelőtlen lazaságunk vonalán haladtunk tovább, a motorháztetőn ülve nyaltuk a fagyit, majd a realitást azért észben tartva, a néhány perce még nagy hangon taglalt további városnézés helyett a visszavonulás mellett döntöttünk. No nem kapkodtunk, nem fért volna bele menőnek vélt imázsunkba.

Beszálltunk, mint a száz balhét megélt rettenthetetlen profik, kicsit túl is játszottam, jobb kézzel kormányoztam, váltottam, mi- közben a fagyit tartó balommal kikönyököltem a lehúzott ablakon. Mimikámat a fiatal Serpico rendőr (címszerepben Al Pacino) szívós állhatatosságához igazítottam, aztán figurát váltottam, egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy San Francisco utcáin vezetek vissza. Dimbes-dombos terep híján, de leginkább a merészségmutatóm erős zuhanása miatt ejtettem az ötletet, minden közlekedési szabályt betartva közelítettünk a célunkhoz, hogy ne tetézzük a bajt. Közben gyártottuk a képtelenebbnél képtelenebb magyarázatokat, hogy miért járattuk meg a Ladát. Ez idő tájt a szemrebbenés nélküli füllentés eszköztárunk gyakran használt elemeként szolgált, ha slamasztikába kerültünk. Megesett néhányszor…

Legnagyobb meglepetésünkre senki sem várt a klubház udvarán, valószínűleg hosszabbra sikeredett az értekezlet. Az autót le- parkoltuk, halkan behajtottuk az ajtókat, aztán mintha mi sem történt volna, dzsudogiba átöltözve a szőnyegen heverésztünk edzésre várva. A tréning alatt fél szemmel végig a terem bejáratát lestük, várva, mikor rendelnek raportra a klubvezetők. Számonkérés azonban nem történt, élménykommandónk akciója büntetlen maradt. A társaink közül is sokan a fenti sorokból értesülnek majd a közel negyven évvel ezelőtti történetről.

Mielőtt 85 nyarán berántott a békéscsabai katonacsapat, megfordult a fejemben, hogy a rendőrtisztire jelentkezem, a szakosztályvezető őrnagyunknál puhatolóztam. Aztán más irányba fordult az életem. De évekig, amikor hasonló sötétzöld járgányt láttam a bűnt üldözni, a kisördög újra és újra belesúgott a fülembe: pancserok, a szirénát ki sem próbáltátok!

--------------------------------------------

A Kapáslövés kapható a Líra és a Libri országos hálózatának boltjaiban, de kedvezményes áron, akár dedikálva is, megrendelhető a kiadótól, a Kék Európa Stúdiótól:

https://www.kekeuropa.hu/balogh-zoltan-kapasloves-sportos-novellak-es-egyeb-irasok/