Kisbelső

Miután a vezetőbíró kihirdette a győzelmét, fújt egy nagyot. Megvan az első meccs! Csak ne agyald túl, szuggerálta magát, ahogy lejött a tatamiról, ez is csak egy verseny, még ha paralimpia is a neve. Bejött a taktika, egy térdingatással vezetést szerzett, aztán a folyamatosan támadó, előremozgó portugál srácnak eladta a fejenátdobást. Kettő perc negyven másodperc alatt jutott a nyolc közé, a következő körben jöhet a kőkemény kanadai vébéérmes. Tudta, hogy remekül kontrázó ellenfele hozzá hasonlóan az épek dzsúdójából érkezett, egy közlekedési baleset után sérült a látása. Vári Róbert ismerte a mezőnyt, különösen az európai részét, több mint öt éve kapcsolódott be a vakdzsúdóba, ahogy maguk között nevezték a látássérültek sportját. Kezet fogott az edzőjével, aztán kiintett a csarnok lelátója felé, ahol a drukkolás hangjai és a foltok alapján beazonosította a magyarokat, köztük a feleségét és a fiát. Hallotta

Enikő hangját: szép volt, Robi!

Tizenkét éve kíséri ez a hang. Hogy a következő mérkőzése előtt a kanadai nem játszott rá a magabiztosságára, az a szőnyegen azonnal kiderült. Robi az előző paralimpián és a következő évi világkupán már megállapította, az észak-amerikai a kategória legjobbjai közé tartozik. Kivárásra épít, de olyan okosan, hogy nem intik passzivitásért. Három harcos, hosszú perc után érezte úgy, hogy eljött az ő ideje. Addig csak kontrollálta a kanadai előkészítő bokadobásait, a következőnél azonban térdből finoman kivette a megtámadott lábát és kontrából alásepert. Az egyik oldalbíró ippont ítélt, de végül vazarira módosították a dobás értékét. Az ellenfél a jelentős hátrányban kinyílt, ezt pedig már Vári Róbert rutinosan használta ki, a támasztott gáncs újabb vazarit ért, így négy év után újra a Final Blockban várta a folytatást.

Újabb kézfogás az edzővel, újabb köszönő intés a lelátóra a szurkolásért. Az alapcél teljesítve, de ez már nem elég. Kell az az érem! – lebegett a kitűzött cél Robi előtt.

Megszokta, megszerette a vakdzsúdós közeget, bár gyerekként más terveket szövögetett a sportban. Éppen betöltötte a tizennyolcat, amikor a városi klinika orvosa kimondta, sokkal nagyobb a baj, mint a gyakori szemgyulladás. Glaukóma, jelentette ki a visszavonhatatlan ítéletet a szemész. Sokan összezuhantak volna, de Róbert nem élte meg sorscsapásként a diagnózist. Fiatalsága, életösztöne, a sportból hozott fegyelmezettsége nem engedte, hogy összeroppanjon. A vizsgálat megállapította, a jobb szemével húsz-, a ballal háromszázalékos a látása. Műtét következett és röpke remény: a bal huszonötre javult, de két hónap múlva visszaállt a korábbi állapot. Egy újabb operációval normalizálták a szemfenék nyomását, ezzel befejezték a beavatkozásokat.

Elengedte a dzsúdós álmait, a tanárképzőre koncentrált, Buda- pesten kezdte a testnevelés-földrajz szakot. Fehér bot és segítő nélkül közlekedett, hallgatta az előadásokat, vizsgázott, gyakorolta a számára addig ismeretlen sportágakat. A kívülállók nem értették, honnan ez a magabiztosság. Ő ezen nem gondolkodott, természetes volt számára, hogy korábbi látóként az agya és az emlékei segítségével igazodjon el a világban. Aztán furcsa helyzetbe került, néhány oktató azt kezdte pedzegetni, jobb lenne, ha abbahagyná a testnevelés szakot, így nem boldogulhat a pályán. A nyári vízi táborban azonban az egyik tanára így fordult hozzá: „Kolléga, ugye nem adja fel?”

A teljes írás a Kapáslövés című novelláskötetben olvasható.

----------------------------------------------

A Kapáslövés kapható a Líra és a Libri országos hálózatának boltjaiban, de kedvezményes áron, akár dedikálva is, megrendelhető a kiadótól, a Kék Európa Stúdiótól:

https://www.kekeuropa.hu/balogh-zoltan-kapasloves-sportos-novellak-es-egyeb-irasok/