Piros fájer

Piros fájer

A rendőrautó villogójának fénye kékre festette a szobát, az ügyetlen férfikezekkel feldíszített fenyőfa üveggömbjein apró fényszilánkok csillantak. A férfi ekkor döbbent rá, mekkora hibát követett el. Felkeltette az ágyban békésen szuszogó fiát, magához ölelte, és halkan beszélni kezdett hozzá. A bóbiskoló gyerek úgy szorította az apja nyakát, mintha sosem akarná elengedni. A néhány perc múlva a szobába lépő rendőr felmérte, erőszakra, kiabálásra semmi szükség, a szemével utasította a férfit, hogy adja át az időközben felöltöztetett, takaróba bugyolált gyermeket.

– Minden rendben lesz, holnap megyek érted az óvodába – nyugtatta halkan az apa a fiát.
– Meg ne próbálja még egyszer, Tibor, csinált már így is elég bajt – súgta a rendőr a futballista fülébe.

Nem volt boldogabb ember a középpályásnál, amikor megszületett a fia. Úgy érezte, helyére került minden: felekezetet váltott, hogy elvehesse a szerelmét, hiába tiltották őket egymástól, most meg a karjaiban tarthatja kicsinyített mását, ezt az üvöltő kisembert. Amikor a kórház kapuján kiléptek a fagyosan szikrázó decemberi napsütésbe, felnézett az égre és magában ígéretet tett: nincs az az isten, hívják bárhogyan is, aki elválasztja őket egymástól.

Mártai Tibor, ha a mosolygós feleségére és a cseperedő örökmozgóra nézett, úgy érezte, hogy ez a sokszor elátkozott világ mégiscsak tökéletes. A háború poklában, bombázások közepette, 1944 júniusában egy vasúti kocsiban jött a világra, nyomorban nevelkedett, kevés elég volt neki a boldogsághoz. A dohszagú belvárosi bérelt szuterént, ahol a feleségével a közös életüket kezdték, palotának látta az aprócska vályogházhoz képest, amelyben a testvéreivel felnőtt. A pályán brillírozott, rugdosta a gólokat, a kiscsapat hűséges szurkolói biztosak voltak benne, kedvencüket néhány éven belül egy első osztályú klub mezében látják.

Ha palotába nem is, de az egyesület segítségével egy év múlva az igényeiket tökéletesen kielégítő tanácsi lakásba költözhetett a Mártai család, öt perc sétára a pályától. Az egykori csibész akkor volt igazán elemében, ha Emese a babakocsival megjelent a pálya mellett, lehetett edzés vagy meccs, minden gólja után kikacsintott felé. A fiát, Ákost bálványozta, nagyokat nevetett, amikor a rá megszólalásig hasonlító apróság a kiságyában toporzékolva követelte vissza a kidobott labdáját. A férfi meg volt győződve róla, hogy a fiú ugyanolyan dörzsölt lesz, mint ő a pályán, és azért dobja ki újra és újra a labdát, hogy csak vele foglalkozzon. Nem tévedett.

A fáradhatatlan, folyton a piros pettyest terelgető gyereket az anyja sokszor csak egyféleképpen tudta lenyugtatni. Az „apa” varázsszó mindig működött. Ahogy a nő kimondta, a fiúcska leült a bejárati ajtó melletti sámlira, és le nem vette a szemét a kilincsről. Aztán ha nyílt az ajtó, a feje tetejére állt minden, Tibor a vacsoráját is csak a fiával a térdén fogyaszthatta el, a gyerek egy percnyi nyugtot nem engedett neki. A Mártai családnál öt órakor indultak a hétköznapok, Tibor hatra járt a vagongyárba és Emese is hajnalban nyitotta a kisboltot. A fiatal nő, miután becipelte a tejeskannákat és az üvegeket, betolta a kenyereskocsit, útnak indította a lehajtott fejjel bandukoló kisfiút az utcában lévő óvodába. A varázsszó ott is hatásosnak bizonyult, ám az óvónők leginkább fegyelmezésre használták: a „ha nem fejezed be, elmondom apának!” intelem mindig elérte célját. A gyerek a sötét, hideg reggelek miatt a teleket utálta, ő volt az első, akit bevittek, és az utolsó, akit elhoztak az erdő ölelésétől csendes óvodából. Az anyja legtöbbször az utolsó pillanatokban esett be érte, de az is előfordult, hogy az óvodazárás után az egyik dajka kísérte be a túlórázó Emeséhez. Tibor segítsége télen szóba sem jöhetett, a munka utáni tréningeken éppen elég volt magára figyelni, hogy teljesítsen a fagyos, csúszós pályán.

Egyedül a karácsonyt várta izgatottan, tudta, a fa alatt az ajándékok közé mindig kerül labda. Ákoska gyorsan ráérzett, hogy az igazán izgalmas dolgok tavasszal kezdődnek és az ősz elmúltával véget érnek. A futball keretet adott az ő életének is, tudta, ahogy rügyeznek a fák, az óvodából az apjával a stadionba karikáznak. A történések kiszámítható rendjében biztonságban érezte magát, amíg az apja a pályán volt, ő a kapu mögötti füves részen kergette a labdát, vagy a fölé, mellé rúgott lövések után szaladgált. A klubházban zártak edzés után, az apja egy hosszúlépéssel, Ákos egy pohár málnaszörppel csillapította szomját, aztán biciklire pattantak, és irány haza! A kártyázó, fröccsöző csapattársak egyetlen alkalmat sem mulasztottak el, hogy az asztalukhoz invitálják az egykor velük lazító középpályást, aki ilyenkor mosolyogva, kezeit széttárva a gyerekre pillantott. Tibor mindössze néhány győztes meccs után ült be rövid időre kibicelni a legtöbbször fájert játszó zsugások közé, ilyen- kor a felesége vitte haza a kisfiút, aki kisebb-nagyobb cirkusszal jelezte, nincs ez így rendjén.

Győztes meccs bőven akadt abban az idényben. Szárnyalt a csapat, Mártai nem csak fazont szabott, a gólokat is rugdosta, fordulókkal a vége előtt egyértelmű volt, magasan nyerik a harmadik vonalat jelentő NB II. Keleti csoportját. Az utolsó meccsen, hazai pályán egy ötössel küldték haza a szomszéd megyei riválist.

A lefújás után a szövetség embere az aranyérmeket is kiosztotta. A középpályás a medált a fia nyakába akasztotta, és Ákost a karjaiban tartva nyilatkozott a megyei lapnak; így örökítette meg őket a lap fotósa is.

Amikor a jövőjéről kérdezték, csak sejtelmesen mosolygott. A banketten kollektíven néztek a pohár fenekére, idővel előkerült a kártya is, a hatfős csapatmag keményen verte a blattot. Mártai Tibor hajnalban az aranyérme és a gólkirályi címért járó kupa mellé szép summát tett le otthon a konyhaasztalra. Amikor reggel a felesége a pénzről kérdezte, mosolyogva csak annyit válaszolt: szerencsém volt. Emese nem tudott örülni, ismerte már az efféle „szerencsét”.

A játékosok jó része a pálya közelébe se ment a nyári szünetben, a törzstagok azonban munka után az ütött-kopott stadionban találkoztak, szerelést kértek a szertárostól, ment a lábtenisz életre-halálra, aztán ugyanilyen vehemenciával folyt a kártyacsata. Mártai a mellette málnaszörpöt kortyolgató Ákosnak olykor próbálta magyarázni, hogy melyik figura, szám mit ér, de a fiút nem érdekelte különösebben a játék. Egyet megjegyzett, ha három lapból megvan a 31, a fájer, az mindent visz, és az nyer, aki hamarabb bemutatja. A tavaszt szimbolizáló piros szívecskék tetszett neki a legjobban. Apja bő egy hétig nyerésbe került, aztán az ördög újra benyújtotta a számlát a „bibliaolvasásért”. Hatalmas pénz halmozódott fel abban a partiban. Tibor, kezében piros fájerrel feszülten figyelte az eseményeket, imádkozott, hogy a bombaerős lapjai ne süljenek be. Besültek. A teljes havi fizetése úszott el azon az estén, és még ugyanannyi, amit a csapostól kért kölcsön. Elázva, üres zsebbel ódalgott haza, a feleségének azt hazudta, ellopták a pénzét. Nem mert Emese szemébe nézni.

Másnap délelőtt megfogadta, soha többet nem kártyázik, kifizeti az adósságait, és csak a családra és a futballra koncentrál. A fiát kézen fogva még a templomba is elment, kérte az Urat, adjon neki erőt, hogy ellen tudjon állni a csábításnak.

És visszaállt a régi rend.

A munka után ment az óvodába a fiáért, végiggürcölte az edzéseket, rugdosta a gólokat a felkészülési meccseken, aztán irány haza. Parádésan kezdték a szezont, látszott, nemhogy a kiesés ellen kell küzdeniük, de játékerőt tekintve akár az első osztályért is harcba szállhatnának. Második, feljutó helyen zárták az őszt az NB I/B-ben.

Az utolsó meccs után, a „hatok” tagjaként Tibort megbeszélésre hívta a csapatkapitány a klubház kistermébe. A cséká közölte, jelzett a főnökség, vegyenek vissza tempóból, soha nem lesz pénzük az első osztályra. A kiadott verdikt szerint a középmezőnyben a helyük, és ezzel, ha akarnak, kereshetnek egy kis mellékest.

A tavaszi meccseken a középpályás a góljait követően már nem kacsintott ki Emesére, a szándékosan kihagyott helyzetek és rossz passzok után a föld alá bújt volna szégyenében. Nem derítették jobb kedvre az asztal alatt szétosztott pénzek sem, ahogy megkapta, már ült is a társai közé a kártyaasztalhoz.

Ahogy jött, úgy ment a piszkos pénz, meg vele a többi is. Már nem kellett megerőltetnie magát, hogy kihagyja a helyzeteket vagy az ellenfélhez adja a labdát, az ital és a kártya átvette az irányítást az élete felett. A borgőzös estéken elillant az Úrnak tett ígérete és vele együtt a család, illetve a futball szentsége is.

Emese ismerte már ezt a Tibort. Bármennyire szerette, nem hatották meg a félrészegen, könnyes szemmel előadott bocsánatkérések, a be nem tartott fogadalmak. Egy év után választották el őket, a férfi kéthetente láthatta a hatéves fiát, a volt felesége akkor sem szívesen engedte el vele, Tibor szinte mindig ittas volt. Mártainak a gyerek hiánya mindennél jobban fájt, ekkor ragadtatta magát arra az ostoba lépésre.

December közepén még karácsonyfát is állított az albérletében, el sem tudta képzelni, hogy ne lássa a fia arcát, amikor széttépi az ajándék labdát takaró díszes csomagolást. Azt hazudta az óvónőknek, hogy Emese engedélyével hozza el Ákost, ám a „gyerekrablásra” gyorsan fény derült.

Emese, miután a rendőrség rövid időn belül előkerítette a kisfiút a férje albérletéből, nem tett feljelentést, biztos volt benne, Tibor még egyszer nem követ el ekkora őrültséget. Nem volt tiltás, sem két hét, Mártai akkor láthatta a fiát, amikor akarta, és ez a jóleső bizalom jelentősen csökkentette az elfogyasztott italmennyiségét.

Emese hagyta, hogy idővel Ákos döntse el, mennyi időt tölt az apjával.

Mártai Tiborból soha nem lett első osztályú játékos. Az a csaló tavasz elvitte a reményt, a lehetőséget, a férfi szívéből meg a becsületet. Megadta magát a sorsnak, sodródott az árral, de ez is elég volt ahhoz, hogy harminckét éves koráig a másodosztályban játsszon. Nem lógott ki a sorból, aztán jött a harmadik vonal, majd a megye egy, a karbantartói munkája mellett.

Ákosnak nem számított, hol játszik az apja, számára ő volt az ász minden pakliban. Magát és a barátait azzal áltatta, hogy az apja csak azért nem futballozik az első vonalban, mert az orvosok elrontották a térdműtétjét. A fiú mindent megtett, hogy belőle is futballista váljon, öt évet töltött a város élklubjának előkészítőjében, ha nem volt edzés, akkor a lakótelepi dühöngőben gyakorolta a trükkjeit. Az apja utasítása szentírás volt számára, ha azt kérte tőle, hogy egész nap csak ballal érjen a labdába, eszébe sem jutott a másikkal rúgni. A szakemberek számára nem volt kérdés, Ákos szép jövő előtt áll, ha isten is úgy akarja. Nem akarta.

A srácot beszippantotta egy másik sportág, a tatamik világa. Sorra nyerte a versenyeket, korosztálya legjobbjai közé tartozott, meghívót kapott az ifiválogatottba. Az apja nem gratulált, soha nem kérdezte az eredményekről, úgy tett, mintha nem érdekelnék a fia sikerei. Amikor a srác egy-egy versenyére elhívta, az apa csak elengedte a füle mellett a mondatokat, vagy pedig a kifogásokat sorolta. Egy idő után Ákos már nem is szólt. A futball szenvedélye azonban továbbra is összekötötte őket, idősebb Mártai gyakran beszállt játszani a fiúk közé a dühöngőben.

A negyvenhez közelítő, a megyeiben levezető jó svádájú futballistától nem lehetett elvenni a labdát, miközben driblizett, egy- egy trükk után kikacsintott az őt kísérő aktuális nőjére, mint anno Emesére. Ákos, aki már a gimnázium padjait firkálta, ilyenkor nyelt egy nagyot, nehezen bocsátotta meg az apjának, hogy elhagyta az anyját, jelzésként hátulról odapiszkált a bonviván bokájára. Utálta az apját, közben meg irigyelte, hogy jobbnál jobb nők veszik körül. Ment a civakodás, a zrika, de az apa-fiú kapcsolat, ha recsegve-ropogva is, állta az idő próbáját. Aztán egy nyári délután kettejük között minden széttörött…

Ákos tizenhat körül lehetett, amikor szokása szerint beugrott az egyetem alagsorában a karbantartók főnökeként dolgozó apjához. Fáradt volt, az ifiválogatott budapesti keretedzéséről érkezett, tudta, hogy az apját nem érdekli az a „hülye sportág”, így erőt vett magán. Nem állítható, hogy a műhely dolgozói a munka hősei lettek volna, a fiú a kopogtatás után arra lépett be, hogy vicceket mesélnek egymásnak, vagy valamelyik ipari tanulót hülyítik. Idősebb Mártai, az egykor az egyetemi csapatban is játszó futballista vitte a prímet, osztogatott, akár a jobb napjain a középpályán. Ahogy meglátta a fiát, már ment is a sarokban készenlétben tartott bőrlabdáért.

Nézzük, mit felejtettél! – és már pörgette is a lasztit, amit a fia hol mellel, hol belsővel, hol rüszttel vett le, majd visszapasszolta. Aztán hirtelen egy villáskulcsot dobott felé az apja szikrázó szemmel. Ákos meglepetten, de ügyesen, puhán stoppolta le lábbal, és értetlenül nézett vissza. A műhely elhallgatott, a feszültség tapinthatóvá vált, a melósok néma csendben nézték a furcsa gyakorlást. De már érkezett is egy csiszolásra váró fémdarab, majd egy franciakulcs. A srác minden idegszálával koncentrált, de akármilyen finoman igyekezett levenni a felé röpülő súlyos tárgyakat, egy idő után égni kezdett a lábfeje.

–  Apa, hagyd ezt abba! Mi a baj?

–  Miért csináltál balhét edzésen? – vetette oda mérgesen Mártai. – Egyáltalán, mit kerestél ott?

–  Szacsát kísértem el. Zsiga bá meg azt mondta, ha már itt vagyok, kérjek a szertárból szerelést. Négy évig jártam hozzá, miért ne szállhattam volna be?

–  Mert már nem vagy futballista! – kiabált az apa. – És miért kellett a palánkra kenni a kis Mezeit? Felhívott Zsiga, hogy miután hülyét csináltál a kölyökből, még nevetségessé is tetted a csapat előtt.

–  De hát ő kezdte – replikázott a fiú. – Amikor fedeztem a labdát, hátulról elkezdett rugdosni, én meg visszakönyököltem. Később adtam neki egy kötényt, erre teljesen kiakadt, ordibált, hogy kicsinál, én meg kiröhögtem.

– Te teljesen hülye vagy?! – üvöltött Mártai Tibor. – Az apja a város legendája, a kölyköt már a nagycsapatnál is figyelik, korosztályos válogatott.

– Én is az vagyok, apa! – Ákos már kiabált, és maga sem tudta, honnan veszi a bátorságot, indulatosan elindult az apja felé. – Csak kicsit keményebb sportágban, de te egyszer sem néztél meg!

– Szóval kemény vagy? – kérdezte a férfi, miközben ledobta a munkásruha felsőjét, és egy sportatlétában nézett a fia szemébe. – Gyere, nézzük mennyire!

Ákos fejében kavarogtak a gondolatok. Eszébe sem volt verekedni az apjával. Mi ez az átkozott szituáció, amibe belekeveredtek? Kipillantott a műhely sarkába visszahúzódó munkásokra, mintha tőlük várna valami mentő mondatot, de azok csak a földet piszkálták a lábukkal. Egy pillanattal később az apja megindult a lépcsőház felé, feltépte a fémajtót és rohanni kezdett felfelé. Ákos megrémült, hiszen tudta, a lépcsősor a tetőre vezet.

A felső szinten érte utol. A férfi egy világítóablakhoz lépett, kinyitotta, s gyakorlott mozdulatokkal kisurrant a tetőre. Ákos követte, de neki valahogy nehezen ment, hogy a szűk résen átpréselje magát. Amire kiért, az apja már a párkányon ült, és fütyörészve tekintett a mélybe.

–  Apa! – kiáltotta Ákos. – Mit csinálsz?!

– Gyere, dzsúdóbajnok, innen a legszebb a város – hívta az apja a lábát lóbálva. A melósok között szokatlanul hosszú hajába bele-belekapott szél, magabiztos lazasággal szemlélődött, a karján feszülő izmokat két színes tetoválás emelte ki, úgy nézett ki, mint egy indiánharcos.

Ákosnak a torkában dobogott a szíve, tétovázott, talán először érintette meg a halálfélelem. De nem akart szégyenben maradni; elindult óvatosan, araszolva lefelé a meredek cserepezésen, és leült az apja mellé, miközben magában imádkozott, csak egyszer kerüljön le innen.

Mártai Tibor, az egykori futballista, szakmája szerint bádogos, úgy mozgott, mintha odaszületett volna. Ha unatkoztak a műhelyben, felmentek a tetőre, ő meg fogadásból a párkányon mászkált, mindenféle biztosítás nélkül, fityiszt mutatott a mélységnek. Hiányzott neki az adrenalin.

Szó nélkül ültek ott, mintha megállt volna az idő.

– Na gyere, fiam! – pattant fel hirtelen néhány perc után az idősebb Mártai. – Eleget időztünk.

Ákos próbált felállni, a karjai és a lábai azonban nem engedelmeskedtek az akaratának.

– Nem tudok – nyögte ki halkan. Az apa szájszegletére mosoly ült ki.

–  Fogd meg – mondta nyugodtan, és nyújtotta a kezét.

Ákos minden erejét összeszedve, remegve fogta meg a felé nyújtott kart, a másik kezével eltakarta a vizeletfoltos nadrágját. Tibor magabiztosan, játszi könnyedséggel segítette talpra a fiát, aztán egyetlen szó nélkül visszamásztak az ablakon a biztonságot jelentő tetőtérbe.

– Legközelebb szerényebben, fiatalúr – mondta Mártai, és megpróbálta átölelni a fiút.

–  A kurva anyádat, te szemétláda! – ordította könnyes szemmel Ákos, és ellökte magától az apját. Szíve szerint pofán vágta vol- na, de nem volt elég mersze hozzá. Remegő térdekkel elindult lefelé a lépcsőházban a lift irányába.

A negyedik emeleten lévő mosdóig már nem jutott el, a folyosón dobta ki a taccsot. Szerencsére senki sem látta. Csak az apja, aki a fejét fogta, amiért ennyire megalázta, de nem mert közelebb menni a padlón görnyedő fiához.

Amikor Tibor a gyerek nélkül tért vissza a műhelybe, a többiek érezték, nagy a baj, de nem mertek kérdezni. Ezután az egykori futballista soha többet nem ment fel vagánykodni a tetőre, egy hét múlva beadta a felmondását, a letöltendő egy hónapban szótlanul ült a műhelyben lévő íróasztala mellett. Várta, hogy megcsörrenjen a telefon, és Ákos megkérdezze: hogy vagy, apa, beugorjak?

A készülék azonban néma maradt, csak a munkatelefonok jöttek szakadatlanul, de ez őt már nem érdekelte.

Két hónap telt el, mire Tibor fel merte hívni Emesét, a fiáról érdeklődött óvatosan. A nő nem is értette a kérdést, soha nem avatkozott a volt férje és a fia bensőséges viszonyába. Csak annyit kérdezett: baj van?

Tibor nyelt egy nagyot, néhány másodpercnyi csend után válaszolt: azt hiszem. És elmesélte a tetőn történteket.

Amikor Emese arról érdeklődött Ákosnál, mikor találkozik az apjával, a fiú egy kurta „soha” válasszal zárta le a beszélgetésüket.

Ha az utcán látta az apját, átment a másik oldalra, Tibor egy ideig még utána kiáltott, de aztán néma maradt, ha találkoztak. A fiú tizennyolcadik születésnapja előtt Tibor felhívta Emesét, és csak annyit kérdezett: – Mehetek?

– Nem akarja – jött a válasz.

– Csökönyös kölyök – jegyezte meg Mártai.

– Akaratos, mint te voltál, amikor még hittél magadban – szúrt oda Emese. A szalagavatót, a gimnáziumi ballagást is a férfi nélkül ünnepelték.

Néhány év múlva Ákos már nem ment át a túloldalra, ha az utcán véletlenül összefutott az apjával. Már erre sem tartotta érdemesnek. Mártai a helyzetet félreértette, ám amikor meg akarta ölelni a fiát, annak olyan gyűlölet áradt a szeméből, hogy megijedt tőle.

Ákos, ha a városban bemutatkozott valahol, sokszor megkapta a „te nem a futballista Mártai fia vagy?” kérdést, amire mindig ugyanazt a választ adta, „nem ismerem azt az embert”, és szigorú tekintettel az illető szemébe nézett.

Amikor a cselgáncsklubban felkerült a felnőttcsapathoz, és a szertárban átvette a szerelését, hasonló helyzettel szembesült. Az idős szertáros első mondata, „de príma futballista volt az apád”, felpaprikázta, dühösen vetette oda: összetéveszt valakivel. Az öreg megcsóválta a fejét, aztán szó nélkül végezte tovább a feladatát. Egymás után rakta a pultra a dzsudogikat, a melegítőket és minden mást, közben arra a kisfiúra gondolt, akivel éveken keresztül bohóckodott a futballcsapat szertárában, akinek a kedvéért még egy üveg málnaszörpöt is tartott a szerkényben, mert a gyerek szerint a „szúrósvíz” anélkül ízetlen.

Úgy futottak el az évek, hogy Mártai csak az újságokból értesült a fia sikereiről, a kocsmai cimboráknak az ott szerzett infókkal dicsekedett. Senki sem szakította félbe ilyenkor, holott mindenki tudta, időtlen idők óta nem beszélt a fiával.

Tibor nem lehetett ott a gyermeke esküvőjén, a diplomaosztóján, az unokája születésére sem koccinthatott a fiával, mint ahogy arról is az újságból szerzett tudomást, hogy Ákos befejezte a versenyzői pályafutását, és a rendőrségi csapatnál kezdett edzősködni, miközben a városi kapitányságon életvédelmi nyomozóként dolgozik.

Az egykor szépreményű futballista nem érte meg a hatvanat. Az utolsó éveit szétműtött térdekkel, rozoga csípővel, rokkantnyugdíjasként kínlódta végig, meghúzva magát a városszéli kis házában, a változatos étkezést a Globus konzervkollekciójával oldotta meg. Társasági életet jó útra sosem tért zsugásként a Makk tízesben élt, ott gurította le a nagyfröccseit, és várta a jó lapjárást; üldözte a piros fájert.

Akik ismerték, állították, nem a mája vitte el, az kibírt volna még egy emberöltőt. A szíve szakadt meg, arra panaszkodott mindig, bár az orvosok komoly elváltozást nem találtak nála. A cimborái törték rá az ajtót, miután két napig üresen maradt a helye a Makk tízesben.

Ákos az anyjától szerzett tudomást az apja haláláról, így nem lepődött meg, amikor a kollégája bekopogott az irodájába. Kevesen voltak már a kapitányságon, mindenki fenyőfa és ajándékok után rohangált. Vécsei hadnagy egy ütött-kopott kártyapaklit, öt spirálfüzetet és egy megsárgult, régi újságot tett le az asztalára, majd egy „mellette hevertek, szerintem neked szánta” halk mondat után behúzta maga mögött az ajtót.

Ákos egymás után bontotta ki a rendőrségi nejlonborítékokból az A4-es füzeteket, olyan érzése támadt, mintha karácsonyi ajándékot kapott volna az elhunyt apjától. Meglepődött, alig kapott levegőt. Az egész pályafutása elevenedett meg előtte, a remegő alkoholistakezek precíz rendben ragasztották be a kivágott cikkeket, dokumentálták a sikereit, az első versenyétől az utolsóig.

Majd kezébe vette a négybe hajtott újságot, amelynek az egyik oldalán rövid képes hír tudatta a megye futballrajongóival, hogy az NB II. Keleti bajnokának gólkirályánál megoldott az utánpótlás. A képen az apja térdén ül, nyakában az aranyéremmel, mindketten oldalra fésült hajjal, fülig érő szájjal mosolyognak.

Ákos szenvtelen arcot erőltetett magára, szárazon égő szemekkel nézte a fotót. A lelke mélyén elrejtett kisfiú hangtalanul zokogott.

----------------------------------------------

A Kapáslövés kapható a Líra és a Libri országos hálózatának boltjaiban, de kedvezményes áron, akár dedikálva is, megrendelhető a kiadótól, a Kék Európa Stúdiótól:

https://www.kekeuropa.hu/balogh-zoltan-kapasloves-sportos-novellak-es-egyeb-irasok/