Nem volt olyan nap, hogy ne gondolt volna a lányra. Harmincöt év telt el azóta, hogy Krisztina kilépett az életéből. Két házasságon, három gyermeken, két unokán túl is csak azt a barna hajú, karcsú lányt próbálta felidézni magában, ha a zűrzavarban valami megnyugtatóra vágyott. Krisztina egyszerre volt a nyugalom és a soha be nem gyógyuló seb. Iván úgy érezte, egykori szerelme ott ragadt agyának tekervényeiben, ha akarna, sem tudna szabadulni a számára édes pokolból. Olykor persze megpróbálta. Lement alfába, jógázott, kártyázott, hegyet mászott, folyót úszott át, még Indiába is elutazott, de a bölcs a fejét ingatva csak mosolygott.

Más férfi az ő korában őrül meg, mindenféle kapuzárási pánik mögé bújik: chopperre, cabrióra, hamvasbarack-szeretőre, új, kalandokkal teli életre vágyik, ő meg egy ötvenes nőről szövi az álmait nap mint nap, miközben ezer kifogást talál, hogy miért ne kutassa fel. A gyávaságát nem sorolta közéjük.

Milliószor végiggondolta azt a júniusi napot, miért engedett, amikor egy szemlesütve, zavartan előadott elbocsátó monológ után Krisztina közölte vele, nem lehet közös jövőjük, többé ne keresse, kurtán-furcsán lezárva kétéves kapcsolatukat. Két hónap múlva a lány eltűnt a városból. Azt beszélték, az apja, az egykor Afrikában külszolgálatot teljesítő diplomata újra külföldön kapott feladatot, mások szerint a lány szégyenbe esett, többször látták a város nőgyógyászati klinikáján.

Pedig Iván azt hitte, nekik sikerül.

A nagyhatalmú káder lánya meg ő, a nagyszájú, öntörvényű vízilabdás. Várta őket a nagybetűs élet: a sikeres műegyetemi felvételije után Ivánt két budapesti nagycsapat is csábította, Krisztina az ELTE angol szakán kezdett volna szeptemberben. Olyan szerelem volt az övék, hogy beleremegett a föld. Legalábbis ő így gondolta. Aztán hirtelen ottmaradt a szenvedélyes ölelések, világmegváltó beszélgetések, szélfútta álmok után kisemmizve. A lány a búcsúzáskor, mint egy robot, a kezébe nyomott egy Radnóti-kötetet, néhány bakelitet meg a kedvenc fényképüket, amelyről levágta magát.

A csonka képet azóta a tárcájában őrizte. Ha egyedül volt, sokszor elővette, és ilyenkor, mint egy varázslat, a hiányzó rész megjelent a szemei előtt: az uszoda lelátója előtt állnak, Krisztina nevet, kócos hajának kamillaillatát messzire fújja a szél.

A teljes írás a Kapáslövés című novelláskötetben olvasható.

-------------------------------------------

A Kapáslövés kapható a Líra és a Libri országos hálózatának boltjaiban, de kedvezményes áron, akár dedikálva is, megrendelhető a kiadótól, a Kék Európa Stúdiótól:

https://www.kekeuropa.hu/balogh-zoltan-kapasloves-sportos-novellak-es-egyeb-irasok/

Utálta a lapos várost, a furcsán beszélő embereket. A szájukból még a „jó” is valami fájdalmas kiáltásként hangzott, eleinte önkéntelenül is befogta a fülét, amikor azt hallotta: jaú. Gyűlölte az iskolát, az új osztálytársai vadak voltak és harsányak, összekötötte őket a lakótelep, az együtt végigröhögött évek. Kívülálló volt a 7. A-ban: Váczi Péter a katonaházból. Sokszor érezte úgy, hogy sírni kellene, ordítani, a világba üvölteni, hogy mit keres itt, de nem tette. Az évek alatt megtanulta, hogy a fiúk nem sírnak. A katonák fiai pedig sohasem. Ők jutottak egymásnak. A válás után a nővére az anyjával maradt, ő meg jött az apjával, a katonák szerint kemény, de igazságos őrnaggyal az új szolgálati helyre, az ország másik végébe. Mert a férfiak összetartanak. Bajtársiasság mindörökké! – állandóan ezt hallotta a többgenerációs katonacsaládban. Ilyenkor szíve szerint visszaszólt volna: apa, itt még társaim sincsenek, nemhogy bajtársaim!

Váczi János a fián és a honvédségen kívül egyetlen dologhoz ragaszkodott, ahhoz az ősrégi, hatalmas füles fotelhez. Nem tárgy volt, hanem családtag. Nem fogott rajta az idő, ha kicsit megkopott, vagy megereszkedett az ülőrésze, új rugókat kapott, újrakárpitozták, mégpedig a legjobb anyagból. Járt neki. Megérdemelte. Az apja, idősebb Váczi János vásárolta sok évvel ezelőtt. Beleszeretett, akárcsak abba a barna hajú, karcsú lányba, akit egy hónap után feleségült kért és kapott. A nagypapa egyedül a fotelben vetette le a katonás, egyenes tartását. Kényelmesen hátradőlt, az arca megfiatalodott, amikor átadta magát a zenének. De csak annak az egynek – Sosztakovics 2. keringője szólt a bolgár zenegép lemezjátszójának beépített hangszórójából. Ilyenkor ábrándos tekintettel a feleségére nézett, és az ősz hajú, hatvan felett is elegáns nőtől csak annyit kérdezett: emlékszel arra táncra, drága?

Amikor meghalt a papa, majd röviddel a mama is követte, Váczi János az örökségből csak a fotelt kérte, meg persze a pecsétgyűrűt és a zsebórát, amik ősidőktől kézről kézre jártak a család férfiágán. Ja, és persze jött a Sosztakovics-lemez is lemezjátszóstul. A többi értéket hagyta a húgainak, nagy ívben tett a porcelánokra, az ezüstre, a festményekre és minden „szirszarra”, ahogy nevezte a számára értéktelen dolgokat.

A fotel nem aratott osztatlan sikert a kétszobás panelban, az őrnagy elvtárs felesége, Ágota morgott, hogy „ez a régi kacat” tönk- reteszi a Domusból gondosan válogatott nappali bútorok összképét, a gyerekek viszont örültek neki, rugós dobbantónak használták, nevetve repültek a levegőben. Persze csak akkor, ha a család szigorú feje a laktanyában őrizte a békét.

Váczi János nem sokáig élvezhette a fotel kényelmében a Sosztakovics-valcert, Ágota egy hónap után szóvá tette: nem unod még ezt a szart? Ez már csak a hab volt a tortán. Váltak, vicsorogva szignózták a tizenöt év lezárását, megosztoztak a gyerekeken. A fotel és a lemezek sorsa nem volt kérdés.

Bármilyen nehezen is ment a beilleszkedés, Péter idővel feltalálta magát. Mert egy katonagyerek mindenhol a talpára esik, a jég hátán is megél – hallotta folyton az apjától. A suliban legjobban az irodalmat és az éneket szerette. A testnevelést, bár a nagy bajuszú, vicces tanárt kedvelte, igyekezett megúszni. Vagy azt adta elő, hogy otthon hagyta a felszerelését, vagy betegségre hivatkozott, persze orvosi igazolás nélkül. Bandi bácsi egy idő után megunta, jött az egyes, a beírás. Péter ilyenkor rezzenéstelen arccal adta oda az ellenőrzőjét a testnevelőnek. Minden jobb volt, mint hogy a combjain lévő nadrágszíjnyomokról kérdezzék.

A teljes írás a Kapáslövés című novelláskötetben olvasható.

----------------------------------------------

A Kapáslövés kapható a Líra és a Libri országos hálózatának boltjaiban, de kedvezményes áron, akár dedikálva is, megrendelhető a kiadótól, a Kék Európa Stúdiótól:

https://www.kekeuropa.hu/balogh-zoltan-kapasloves-sportos-novellak-es-egyeb-irasok/

Hosszasan nézte a mestergerendán átdobott, szakszerűen megcsomózott kötelet, és azon gondolkodott, hogy jutott idáig.

Ő, akit kemény embernek ismer mindenki. Fizikai munkával telt az élete, tanulóként került a vasműbe, onnan is ment nyugdíjba, de ökölvívóként is kivívta a tiszteletet; másfél évtizedet töltött a ringben, öt felnőtt bajnoki arany mellett két Eb-érem is került a nyakába.

Az ifjúkorában legendás edzőjétől, Tóth Misa bácsitól tanult kombináció végigkísérte a karrierjét, a bal felütést jobb felütés követte, aztán egy körelhajlás után jobbhoroggal zárt. Sok esetben ilyenkor nem volt szükség a pontozóbírókra, a betonfejű riválisok is a ring vászonpadlóján végezték. Az edzősködésért nem lelkesedett, a vasműben kínlódott eleget a rábízott ipari tanulókkal, így letette a szükséges vizsgákat és bíróként szolgálta tovább a sportágat.

Számtalan nehéz helyzeten verekedte át magát. Az átveszekedett házasságát lezáró válása sem tudta padlóra küldeni, összegyűjtött annyit, hogy néhány évnyi albérlet után, igaz, hitellel, vett egy apró házat a város szélén. Csombordi Kálmán tartozást nem hagyott rendezetlenül, előtörlesztéssel a házkölcsönt is idő előtt fizette ki. Hogy a világ kerek legyen, hatvanon túl megtalálta a jobbik felét, a nőt, aki szelídségével, szeretetével meggyőzte, hogy vár még rájuk néhány boldog, felhőtlen esztendő. Úgy tervezte, nyugdíjasként kertészkedik, esténként elfröccsözget a saját borából, hétvégén bíráskodik, és élnek majd Marikával, amíg meg nem halnak.

Most meg itt ül a padláson, ezen a kopott, öreg hokedlin, és szégyenszemre bedobni készül a törülközőt. Hol villámsebesen cikázó gondolatokkal a fejében, hol teljes letargiában szuggerálta a kötelet, vagy talán az őt.

Aztán egy óra töprengés, vívódás után mégis úgy döntött, tovább harcol a sorssal, nem okoz gondot a lányának, s mit szólna a gyülekezet – a jóistenről nem is beszélve, tette hozzá magában –, ha így vetne véget az életének. Óvatosan lemászott a padlásról a létrán, levette magáról az egyetlen sötét öltönyét, munkásruhába öltözött és folytatta a pakolást. De a sötét gondolatokat nem tudta kiverni a fejéből: két nap múlva jön a teherautó, hogy kiköltöztessék a házából, ami papíron már egy éve nem az ő tulajdona.

Hol ment félre ez a gyerek? – morfondírozott magában este a konyhaasztalnál ülve, miközben ivott egy kortyot a savanykás házi borból. A lányával soha nem volt gondja, a fiúnál meg állandóan kárt kellett menteni, ő mindig a könnyebb utat kereste. Jó ideig hitt benne, hogy majd csak benő a feje lágya. Csínyként könyvelte el, amikor kilencévesen, a harmadik után a bukását egész nyáron titkolta, égre-földre esküdözött, hogy a bizonyítványa az osztályfőnöknél maradt, aki persze csak a tanév kezdetére érkezik haza külföldről. Jánoska még a negyedikes könyvcsomagot is megvetette a szüleivel.

Az már nem volt olyan vicces, amikor pénzt lopott a családi kasszából, és anyja legjobb barátnőjére fogta. Egy húszéves barátságot döntött romba. Említésre is alig méltó, hogy a cukrásziskola három éve alatt a szülők mi pénzt dugtak a tanárok zsebébe, hogy átrugdossák Jánoskát. Idősebb Csombordi ekkor nem panaszkodott, amiben erősen közrejátszott, hogy igen közel került a fiú osztályfőnöknőjéhez. Mit meg nem teszek a gyerekért, somolygott a légyottok után. Egy gyengéje volt ebben az átkozott világban: a nők.

A teljes írás a Kapáslövés című novelláskötetben olvasható.

-----------------------------------------------

A Kapáslövés kapható a Líra és a Libri országos hálózatának boltjaiban, de kedvezményes áron, akár dedikálva is, megrendelhető a kiadótól, a Kék Európa Stúdiótól:

https://www.kekeuropa.hu/balogh-zoltan-kapasloves-sportos-novellak-es-egyeb-irasok/

Miután a vezetőbíró kihirdette a győzelmét, fújt egy nagyot. Megvan az első meccs! Csak ne agyald túl, szuggerálta magát, ahogy lejött a tatamiról, ez is csak egy verseny, még ha paralimpia is a neve. Bejött a taktika, egy térdingatással vezetést szerzett, aztán a folyamatosan támadó, előremozgó portugál srácnak eladta a fejenátdobást. Kettő perc negyven másodperc alatt jutott a nyolc közé, a következő körben jöhet a kőkemény kanadai vébéérmes. Tudta, hogy remekül kontrázó ellenfele hozzá hasonlóan az épek dzsúdójából érkezett, egy közlekedési baleset után sérült a látása. Vári Róbert ismerte a mezőnyt, különösen az európai részét, több mint öt éve kapcsolódott be a vakdzsúdóba, ahogy maguk között nevezték a látássérültek sportját. Kezet fogott az edzőjével, aztán kiintett a csarnok lelátója felé, ahol a drukkolás hangjai és a foltok alapján beazonosította a magyarokat, köztük a feleségét és a fiát. Hallotta

Enikő hangját: szép volt, Robi!

Tizenkét éve kíséri ez a hang. Hogy a következő mérkőzése előtt a kanadai nem játszott rá a magabiztosságára, az a szőnyegen azonnal kiderült. Robi az előző paralimpián és a következő évi világkupán már megállapította, az észak-amerikai a kategória legjobbjai közé tartozik. Kivárásra épít, de olyan okosan, hogy nem intik passzivitásért. Három harcos, hosszú perc után érezte úgy, hogy eljött az ő ideje. Addig csak kontrollálta a kanadai előkészítő bokadobásait, a következőnél azonban térdből finoman kivette a megtámadott lábát és kontrából alásepert. Az egyik oldalbíró ippont ítélt, de végül vazarira módosították a dobás értékét. Az ellenfél a jelentős hátrányban kinyílt, ezt pedig már Vári Róbert rutinosan használta ki, a támasztott gáncs újabb vazarit ért, így négy év után újra a Final Blockban várta a folytatást.

Újabb kézfogás az edzővel, újabb köszönő intés a lelátóra a szurkolásért. Az alapcél teljesítve, de ez már nem elég. Kell az az érem! – lebegett a kitűzött cél Robi előtt.

Megszokta, megszerette a vakdzsúdós közeget, bár gyerekként más terveket szövögetett a sportban. Éppen betöltötte a tizennyolcat, amikor a városi klinika orvosa kimondta, sokkal nagyobb a baj, mint a gyakori szemgyulladás. Glaukóma, jelentette ki a visszavonhatatlan ítéletet a szemész. Sokan összezuhantak volna, de Róbert nem élte meg sorscsapásként a diagnózist. Fiatalsága, életösztöne, a sportból hozott fegyelmezettsége nem engedte, hogy összeroppanjon. A vizsgálat megállapította, a jobb szemével húsz-, a ballal háromszázalékos a látása. Műtét következett és röpke remény: a bal huszonötre javult, de két hónap múlva visszaállt a korábbi állapot. Egy újabb operációval normalizálták a szemfenék nyomását, ezzel befejezték a beavatkozásokat.

Elengedte a dzsúdós álmait, a tanárképzőre koncentrált, Buda- pesten kezdte a testnevelés-földrajz szakot. Fehér bot és segítő nélkül közlekedett, hallgatta az előadásokat, vizsgázott, gyakorolta a számára addig ismeretlen sportágakat. A kívülállók nem értették, honnan ez a magabiztosság. Ő ezen nem gondolkodott, természetes volt számára, hogy korábbi látóként az agya és az emlékei segítségével igazodjon el a világban. Aztán furcsa helyzetbe került, néhány oktató azt kezdte pedzegetni, jobb lenne, ha abbahagyná a testnevelés szakot, így nem boldogulhat a pályán. A nyári vízi táborban azonban az egyik tanára így fordult hozzá: „Kolléga, ugye nem adja fel?”

A teljes írás a Kapáslövés című novelláskötetben olvasható.

----------------------------------------------

A Kapáslövés kapható a Líra és a Libri országos hálózatának boltjaiban, de kedvezményes áron, akár dedikálva is, megrendelhető a kiadótól, a Kék Európa Stúdiótól:

https://www.kekeuropa.hu/balogh-zoltan-kapasloves-sportos-novellak-es-egyeb-irasok/

Rédvári Sándor megvilágosodott. Rádöbbent, hogy John Goodman ötven másodpercben összefoglalta az élet lényegét: fel kell venni a Kapd be! pozíciót, aztán tojni az egészre. A film többi része nem érdekelte. Póker, meg ilyen baromságok! Még mit nem, csak a hülyék kockáztatnak, dünnyögte magában. A Hazárdjáték rövid részletéből betonbiztos megerősítést kapott, hogy jó úton jár. Nem egy gazdasági szakembertől, csak egy színésztől, de akkor is. Vitathatatlan igazság, akkor meg tökmindegy, ki mondja.

A kuporgatás és a spájzolás ősváltozatát az apjától leste el. Rédvári Kálmán élére rakta a forintokat, a kamrát minden nap ellenőrizte, a pazarlást nem tűrte, az asszony inkább a háztartási alkalmazott, ágyas szerepét töltötte be, a feleség státusz csak egy ráragasztott, a falu megnyugtatására szánt címke volt. Az öreg a csuszatészta mellé vagy túrót, vagy tejfölt engedélyezett az asztalon, a kettőt együtt sohasem. Lopom én a pénzt?, tette fel a költőinek szánt kérdést, spórolni kell, majd később lazítunk a nadrágszíjon. Saját bora volt a pincében, de a valamelyest iható újbort tartalékolta, csak akkor bontotta meg, amikor már savanyú volt, mint az ecet. Itta rendületlenül, ahogy a hordókba került az új, belehúzott, mert kiönteni isten ellen való vétek lett volna. Hasonló volt a lekvárok, befőttek sorsa, addig tilos volt hozzányúlni a frisshez, amíg a régi befőzésekből akárcsak egyetlen beszáradt üveg is maradt. Kálmán egyedül a fia, Sanyika torkosságát hagyta szó nélkül, szemefénye büntetlenül dézsmálhatta a kamra kincseit. A kölök kedvence a rumba áztatott, magozott meggybefőtt volt, de előszeretettel tördelte a Szerencsi keserű csokit, és a dió sem hiányozhatott a zsebéből.

Disznók mindig röfögtek az ólban, a takarmány a háztáji tengeriből került, hozzá olykor néhány zsák korpa a takarmányboltból vagy makk az erdőből. Rédvári Kálmán a folyamatosan gyarapodó pénzét takarékban, gépkocsinyeremény-betétkönyvekben tartotta. A faluban sokan mondogatták, amikor tíz év alatt háromszor is autót nyert, hogy a hülyének van szerencséje.

De a kis Rédvári Sanyika nem nézte hülyének az apját. Hogyan is tette volna, hiszen olyan életbölcsességeket tanult tőle, mint hogy a hurka sok rizzsel a legjobb, a kolbászban pedig nem baj, ha kicsit több a szalonna a hús kárára, így a sütés után lehet a zsírt kenyérrel tunkolni. De a földöntúli gyönyörűség akkor csillant meg a kisfiú szemében, amikor az apja a húslevest kanalazta. Kálmán előbb az aranyló lét tüntette el, a zöldségek, csirkenyakak, combok, kaparók halma maradt a végére, de a meggylevesből sem evett meg addig egy szem meggyet sem, amíg a sűrű, vörös lé el nem tűnt a tányérjából. Ahogy végzett, jelentőségteljesen a fiára nézett, és csak annyit mondott: jegyezd meg, Sándor, a jót mindig a végére hagyjuk!

És az öregnek bejött. Könnyek nélkül temette el ötvenéves korára összeaszalódott feleségét, a gyászév letelte után egy harmincas, gyermektelen özvegyasszonyt hozott a házhoz. Éltek csak úgy vadasan, Rédvári Kálmán vigalmának hetvenhét évesen egy meggyszedés vetett végett. Nem bírt időskorára is büszkén viselt nagy természetével, utánamászott a nagylétra tetején könnyű, műszálas otthonkában hajladozó asszonyának, a kezeivel azonban csak combközépig jutott, a szélütéstől elalélt teste nyaktörő repülés után a földön végezte.

Repült az akkor már ötven felé járó asszony is, a már nős, 37 éves Rédvári-fiú némi pénzmaggal bírta távozásra „mostohaanyját”. Sándor az apja hamvait először egy urnában tartotta, aztán szétszórta a kertben. Az élet megy tovább, mondta ki az utolsó hintésnél.

A teljes írás a Kapáslövés című novelláskötetben olvasható.

-------------------------------------------

A Kapáslövés kapható a Líra és a Libri országos hálózatának boltjaiban, de kedvezményes áron, akár dedikálva is, megrendelhető a kiadótól, a Kék Európa Stúdiótól:

https://www.kekeuropa.hu/balogh-zoltan-kapasloves-sportos-novellak-es-egyeb-irasok/