A nők lelkéhez a szavakon keresztül vezet az út. „A szép szavakon keresztül” – szuggerálta Hűspataki Eduárd a saját tükörképének, miközben őszes haját próbálta szalonképes formára beállítani az előszobában. „Most vagy soha” – folytatta a trenírozást, majd a ruhakefével az utolsó szöszt is leseperte a zakójáról. Permetezett némi parfümöt magára, és elindult a munkahelyének év végi bulijába.

Ráfért már a sikerélmény. Életének jó része úgy szaladt el előle, hogy Eduárd csak loholt utána. Kapcsolatai, házasságai zátonyra futottak, pedig azt hitte, a szótlan westernhős figura bejön a nőknek. Mert hallgatni azt nagyon tudott, és szent meggyőződése volt, hogy ismeri a női lélek titkait.

Gyermekkora óta fürkészte a kiismerhetetlen.

Minden a fodrászüzletben kezdődött. A titkok fürkészése és a fodrásznőkhöz való vonzódása is. Kisfiúként nyáron a nagynénje üzletében töltötte a szünidő egy részét. Icus mindössze tizenöt évvel volt idősebb nála, sokkal inkább tekintette a nővérének, mint az anyja húgának. Edut megbabonázta a kencék, púderek, ollók, borotvák, fésűk szentélye, még a szúrós szagú dauervizet is illatosnak találta, este a szárítóbúra zúgását felidézve aludt el. Földöntúli öröm lett úrrá rajta, amikor a hajmosó tálban szakértő kezek masszírozták dús samponhab borította fejbőrét, csodaként élte meg, ahogy gúny tárgyát képező elálló fülei eltűntek az ügyesen nyírt frizura takarásában. Varázslókként tekintett a színes köpenyes, jó illatú nőkre, az üzletben hallott történetekből okulva megállapította, nincs olyan helyzet, amire ott ne találnának megoldást. A székben ülve megnyugodtak a kedélyek, megállt az idő, nem kapkodott senki, mindenre volt praktika, így az akkor nyolcéves Eduárd problémájára is.

A sokat betegeskedő fiúcska gyenge fizikumát rendszeresen felemlegetve, anyja csak úgy engedte egyik focizásból a másikba, ha betartotta a „száradási időt”. „Eduárd, a házból nedves hajjal nem léphetsz ki!” – visszhangzott fülében az intelem.

Edut, mivel reggeltől estig rúgta a bőrt, ez igen kellemetlenül érintette. Icus egyik munkatársnőjének támadt az az ötlete, hogy nyírják le nullásgéppel a fiú haját, a szeptemberi iskolakezdésre úgyis kinő. S bár nagynénje tiltakozott a terv ellen, Edu addig nem mozdult a székből, amíg fel nem zúgott a gép. Vigyorogva nézte a tükörben, ahogy a hajnyíró széles sávot szánt a hajába. Icus tekintetéből az „anyád mindkettőnket meg fog ölni” jóslatot vélte kiolvasni, de nem érdekelte. Büszkeség töltötte el, hogy élete legégetőbb problémája a múlté.

Miután serdülőkorba lépett, a nagynénje helyett már a csinos fodrászkisasszonyok ollója alá hajtotta a fejét, nem különösebben izgatta, hogy esetleg nem a várt végeredmény születik. Tizenhat évesen a szüzességét is az egyik fodrásztanulóval veszítette el, és egy másikkal vigasztalódott, amikor első szerelme egy vízilabdásért dobta. Vicára azonban nem csak a férfivá avatása kapcsán emlékezett örökre, Edu a hajvágások után elégedetten csettintve kurjantotta: ez aztán a hajfrizura!

A teljes írás a Kapáslövés című novelláskötetben olvasható.

----------------------------------------------

A Kapáslövés kapható a Líra és a Libri országos hálózatának boltjaiban, de kedvezményes áron, akár dedikálva is, megrendelhető a kiadótól, a Kék Európa Stúdiótól:

https://www.kekeuropa.hu/balogh-zoltan-kapasloves-sportos-novellak-es-egyeb-irasok/

Az utolsó lábtempó nem kellett volna. A parton addig mosolygó, vöröskeresztes pólót viselő lány hiába emelte kétségbeesetten a kezét, már késő volt. A fiú feje erőből a medence falához csapódott, a vére vörösre festette a vizet körülötte. Szabolcs a szégyentől a „négyes” aljáig süllyedt, majd onnan felrúgva magát, erőltetett vigyorral pattant ki a partra. Az odarohanó lány ijedt arccal csak annyit kérdezett: – Te mindig így ismerkedsz?

Napok óta kerülgették egymást. A fiú a dzsúdócsapat tagjaként edzőtáborban vett részt, a társaság a napi két edzés között a Nagyerdei strandon múlatta az időt. Az idősebbek az étterem árnyékos teraszán kártyáztak, a fiatalabbak néha úsztak egy-két hosszt, de leginkább a csajokat stírölték. Szabolcs ekkor figyelt fel a csinos, szőke hajú lányra, aki a „négyesként” ismert műugró medence melletti elsősegély-pavilonban ügyelt egy nagydarab, szakállas doki segítőjeként.

Az összemosolygásokat követő „szia-szia” után a fiú úgy érezte, meg kell hódítania a lányt, de legalább megnevettetni. Ugrott fejest, szaltót, indiánfejest, ám nem igazán sikerült magára vonni a figyelmét. Aztán gondolt egyet, és műúszó-bemutatóba kezdett, a kabinostól még egy csipeszt is szerzett az orrára. A parton felemelt karral gyakorlatra jelentkezett, leszorított spiccel, kidüllesztett mellkassal tett néhány lépést, aztán a vízbe ugrást követően össze- vissza kalimpált, forgott, bukfencezett. A lány végre elnevette magát, Szabolcs pedig ettől megrészegülve rosszul mérte fel a távolságot, a hátán bohóckodva, egy erőteljes békalábtempó után lestukkolta a medencefalat.

A lány támogatásával jutott el a pavilonig, ahol az orvos megtisztította a sebet, majd gézből turbánt tekert rá. A fehér gézcsíkok, mint egy korona, úgy szorították le a fiú fekete haját.

– Anna, kérem, kísérje át a keményfejű fiatalembert a klinikára, az I-es sebészeten keresse Réthalmi doktort – adta ki az utasítást az orvos. – A tetanusz mellett minimum öt öltés lesz, de ezt majd a kolléga eldönti. Maradjon vele maga is, amíg ellátják, nem kell sietnie vissza.

Szótlanul mentek végig a strandon, át a villamossíneken, öt perc múlva a debreceni klinika hűs folyosóján várakoztak.

– Engem ezért az edző meg fog ölni – szólalt meg a fiú. – A felkészülés kellős közepén! Hogy lehetek ekkora hülye!?
– Ne izgulj – nyugtatta a lány. – Nem lesz semmi gond.
– Hogyhogy nem láttalak eddig? Sokat járunk az egészségügyi szakközépbe bulizni.
– Nem oda jártam. Várdán érettségiztem, aztán ide felvételiztem. Szeptembertől az utolsó évemet kezdem az orvosin.

A fiú meglepődött, egy majdnem doktornőt bolondítok, futott át az agyán. A csendet a közeledő orvos klumpájának klaffogása törte meg. Szabolcs húsz percet töltött a vizsgálóban, míg a tetanusz után összevarrták a fejét. Bármennyire irtózott a tűtől, egy szisszenés sem hagyta el a száját.

A kínos eset után napokig kereste a lányt, de hiába. Átkozta magát, hogy nem volt rámenősebb és nem kért randevút aznap, amikor a kórház kapujánál elváltak. Már megbékélt vele, hogy nem látja többé, amikor a tábor utolsó napján megpillantotta: a lány a pavilon előtt egy széken napozott. Hirtelen ötlettől vezérelve elszaladt egy lángosért, így köszönt rá. A meglepett arcot fülig érő mosoly váltotta.

– Istenem, mit adnék érte, ha még tejföl is lenne rajta! – ábrándozott tettetett színpadiassággal.

Szabolcs ekkor a háta mögül elővette a lángossütőből „kölcsönvett” tejfölöspoharat. – Hölgyem, állok szolgálatára.
– Gondolatolvasó vagy?
– Mondjam, mi jár a fejedben?
– Ne! Meg ne próbáld! – pirult el nevetve a lány.

A környezetük nem jósolt hosszú időt a kapcsolatuknak. Mintha két külön bolygóról érkeztek volna. Anna tudta, mit akar, minden idegszálával az utolsó egyetemi évére koncentrált, a diploma megszerzése után státuszra hajtott a klinika sebészetén, hogy aztán újabb hat évet dolgozzon látástól vakulásig a szakvizsgáért; a fiú az elhalasztott felvételije után sportállásban próbált előrébb jutni, kapaszkodott, de a korosztályos sikerek mit sem értek, a felnőttek mezőnyében kevés volt a tapasztalata. Kenyérkereső fogását, a balra combot esélye sem volt eladni, a mezőny fizikálisan előtte járt, ezért az edzések előtt és után a súlyzókat nyüstölte, nyakában súllyal mászta függeszkedve a kötelet. Üldözte, vágyta a sikert, éjjel bajnoki címekről álmodozott, a tréningek között olvasott, olykor meg minősíthetetlenül rossz verseket írt.

Ha kevés közös szabadidejük akadt, kézen fogva indultak el látszólag céltalanul bebarangolni a debreceni óvárost. Szabolcs megmutatta Szabó Magda regényeinek helyszíneit, a macskaköveken lépdelve megérintette őket a múlt. A jelen izgalmát is felfedezték, Cseh Tamást hallgattak a nyolcvanas évek közepén oly népszerű Biogál klubban, vagy az Óbester borozóban beszélgettek órákig, a merlot mellé lila hagymás zsíros kenyérrel csillapították éhségüket. Ha tehették, a kedvencükkel, a Hungária étterem sült kapros-juhtúrós csuszájával koronázták meg a kimerítően hosszú gyalogtúrát.
A szombat délutánt a bűnbeesés óráinak nevezték ki, ha nem volt verseny, és Szabolcsnak nem kellett a súlyára figyelnie, élvezettel tesztelték a Pálma cukrászda kínálatát, hogy aztán pihegve andalogjanak a százéves tölgyfák alatt.

Anna szőke fürtjeit leginkább kontyba fésülte, élvezte, hogy a fiú mellett nyugodtan magas sarkúba bújhat, és még így is a vállára tudja hajtani a fejét. Biztonságban érezte magát, és tetszett neki, hogy az emberek utánuk fordulnak. Ilyenkor még szorosabban Szabolcshoz bújt.

Egy nyárvégi zápor bezavarta őket a fiú kedvenc helyére, Gambrinus közben megbújó antikváriumba. A racionális medika elindult az orvosi szakkönyvek felé, de Szabolcs kézen fogta, és finoman elhúzta onnan a kis üzlet egyik eldugott sarkába. Néhány másodperc pásztázás után leemelt a polcról egy vékony könyvet, kinyitotta, és szinte bele se nézve halkan egy versbe kezdett. Az elbűvölt lány a zöldes-sárga szemekbe belefeledkezve két sort jegyzett meg, de azokat egy életre: Szavaid selyme szíven simogat, / Mint márciusi szél a sírokat!

Anna ekkor szeretett bele menthetetlenül a nála három évvel fiatalabb fiúba. Két tenyerébe fogta Szabolcs kipirosodott arcát, és puhán megcsókolta. A máskor nagydumás, a nőket lazán bolondító magabiztos srác meglepődött, zavartan motyogott még valamit egy bizonyos Annáról szóló versről, de egy újabb csók beléfojtotta a szót.

A teljes írás a Kapáslövés című novelláskötetben olvasható.

------------------------------------------------

A Kapáslövés kapható a Líra és a Libri országos hálózatának boltjaiban, de kedvezményes áron, akár dedikálva is, megrendelhető a kiadótól, a Kék Európa Stúdiótól:

https://www.kekeuropa.hu/balogh-zoltan-kapasloves-sportos-novellak-es-egyeb-irasok/

Amikor huszonnégy órával a zuhanás után a kárpátaljai kisváros kórházának udvarán felzúgott a mentőhelikopter rotorja, és a gép lassan elemelkedett a földtől, megnyugodott: most már otthon halhat meg, nem egy idegen országban. Az ablakon keresztül egykedvűen nézte az augusztusi kék eget, aztán kiütötték a fájdalomcsillapítók és a nyugtatók.

Az ezt követő napok sötét homály mögé bújtak. A kelet-magyarországi idegsebészet intenzív osztályán, a frissen műtött betegek számára fenntartott kórteremben tért magához. A hűvös levegő, a műszerek monoton, halk zümmögése ellazította. A néhány perc múlva az ágyához lépő orvos bemutatkozott, aztán a hogyléte felől érdeklődött. Máté kábán bólintott.

A professzor elmondta, a műtét sikerült, túl van az életveszélyen, de négy napig válságos volt az állapota. Súlyos gerincsérülést szenvedett, helyretették és titáncsavarokkal rögzítették a kiugrott nyaki csigolyáit. Úgy készüljön, hogy hosszú és küzdelmes rehabilitáció vár rá, a gerincvelő egy napig kompresszió alatt volt, jelen fázisban nem tudja megmondani a felépülés várható mértékét.

Máté a szemével jelezte, megértette. Nem akart beszélni. Mit mondhatna? Hogy akkor is JÁRNI fog? Ez nem egy hollywoodi film.
Már akkor tudta, hogy neki harangoztak, amikor a zuhanást követően a társai a fejsebétől megrémülve egy Zsiguli hátsó ülésére „összehajtva”, örült tempóban száguldottak le vele a hegyről. A fejseb látványos és rémisztő volt, ám hogy a csigolyái is súlyosan sérültek, a baráti nem láthatták. Hiszen némileg képes volt mozgatni a kezét és a lábát is; a koponyáján bő arasznyi hosszan felhasított sebből azonban ijesztően, nem csillapodva folyt a vér.

Akkor nem tudott beszélni, most meg nem akart. Az arcán legördülő könnycseppek a fülébe folytak. Becsukta a szemét. Hát milyen élet ez, bassza meg, hogy még a kezét sem tudja felemelni?! Tehetetlen dühét az a furcsa álom vitte el, amiben keveredtek a baleset és a lázálom villanásai: a sziklacsúcs közelében a kötél szakadásának surrogása, szinte látta magát, ahogy zuhan a falról. Emlékképek kattogása: a kis kárpátaljai falu hullarészeg orvosa, aki cigivel a szájában, a vértől ragacsos haját a koszos kezével félreseperve varrja össze a húszcentis sebet, aztán csak annyit szól, oké, és rákacsint. Aztán már a lázálom képei… Ahogy kietlen tájakon arc nélküli lények között bolyong, és olyan félelmet érez, mint soha azelőtt.
Ilyen lenne a pokol?
De hát mit keresne ő ott?
Rémisztően valóságosnak tűnt minden.

Bizonyos volt benne, hogy akkor sincs vége a világnak, ha kiegyenesedik az EKG-görbe, és azt is tudta, nem akar így tovább élni. Hegyek, sziklafalak, mászás, adrenalin nélkül mi értelme a világnak? –        forgott verkliként a kérdés a fejében. Aztán újra a düh kerekedett felül: ebben az állapotban még arra sem képes, hogy megölje magát!

Délután arra ébredt, hogy a felesége a kezét fogja, és halkan beszél hozzá. Percekig csukva tartotta a szemét, aztán amikor erőt gyűjtött, hogy ránézzen, csak annyit mondott: ne haragudj! Nézte a zokogó nő arcát, eszébe jutott a megismerkedésük, lepergett előtte az addigi élete, a nő bársonyos simogatása, a fia huncut nevetése.
Valami véget ért, és az ő baromsága miatt – ütötte a pecsétet az elméjére. Keress mást, mondta volna legszívesebben, de tartott tőle, hogy Virág az állapotára tekintet nélkül lekever neki egy hatalmasat. Csendben maradt. Egyelőre.

Három hetet töltött az idegsebészet intenzív osztályán, minden nap szembesülve a tehetetlenségével. A fülhallgatójából szóló Sade zenéjével próbált elmenekülni a gondolatai elől.

A mozgatóidegek működése lassan indult be, az érzőidegei azonban jól funkcionáltak. Amikor reggel a nővér tetőtől talpig óvatosan átmosta a meleg vizes szivaccsal, a teste látványosan reagált az érintésre. A fiatal nő mosolyogva megjegyezte, érdemes lesz mihamarabb felépülnie. Legszívesebben a föld alá bújt volna szégyenében, de a kezeit továbbra sem tudta felemelni, hogy eltakarja lángvörös arcát.

A rehabot az esélytelenek beletörődöttségével, csak a felesége kedvéért kezdte el, ha rajta múlik, gondolkodás nélkül a rövid utat választja: ki az életből. A nő minden napját az intézetben töltötte, Kismátéra a nagyszülők vigyáztak. Virág, ha kellett, csókolt, simogatott, ha kellett, és csüggedni látta szerelmét, üvöltött. Egészen közelről, a férfi arcába. Máté segítséget kérni tanult meg a legnehezebben, utálta a naponta százszor kiejtett szavakat: „kérlek, légy szíves!” Ilyenkor szembesült vele, mire számíthat a jövőben, ha nem javul az állapota.

Sokat veszekedtek. Alkut kötöttek, Máté megígérte Virágnak, megteszi, ami tőle telik, de ha vége a rehabnak, joga van másképp dönteni. A nő közben keresett, kutatott, új módszerek, helyszínek után, a fővárosban folytatódott a kezelés.

Máté a VIP-betegek kivételezett helyzete után hamar megszokta a rehabilitáció bűzös, huszonöt fős kórtermét, bizarr módon soha nem nevetett annyit, mint azokban az időkben. A saját kínjukat gúnyolták ki, nem volt annál nagyobb poén. Törvényen kívülinek érezték magukat, a helyzetükkel visszaélve, a viselkedésükkel sokszor kiverték a biztosítékot, megesett, hogy egy deci konyaktól vigyorogva nevetgélték végig a reggeli vizitet. Tudták, komoly balhét kell elkövetniük, hogy hazazavarják őket. Az őrült napokon és egy nagy veszekedésen túllépve, Máté tartotta a Virágnak tett ígéretét. A javuló állapota reményre adott okot, még több munkára sarkalta.

Barátra is talált, Gáborral véd- és dacszövetséget kötöttek, az edzőteremben és a terápiás foglalkozásokon ájulásig hajtották magukat. Máténak olyan érzése volt, mintha egy sziklafal megmászására készülne, a kezére szerelt segédeszközökkel emelgette a kézi súlyzókat. A karizmai elérték a korábbi vastagságukat, csak a tónusok folytak egybe, de a mászás során kapaszkodásra használt legendásan erős ujjai közül is megmozdult néhány. A győztesek örömével kiáltott fel, amikor öt perc után befűzte a tűbe a cérnaszálat. Boldog volt, hogy az ágyban is tudott olvasni, ügyetlen finommozgásához türelem párosult, ahogy próbálta szétválasztani a könyv vékony lapjait.

Lassan az életkedve is visszatért, néha belegondolt, milyen lesz az új élete odakint. Irigyelte barátját, az egykori pilótát, aki tökéletes felsőtesttel önálló életet kezdhet, ő meg gürcölhet, hogy minél kevesebb segítségre szoruljon. De Kismátéért és Virágért megéri. Rajta ne múljon, aztán, ha kevés az új Máté a régi helyett, félreáll, és boldog életet kíván Virágnak.

Gábort nem foglalkoztatták hasonló kérdések, elhallgatta, hogy nem várja senki a főkapun túl. Úgy tűnt, hogy tökéletesen megfelel neki az osztály kiszámítható biztonsága.

Egy idő után szinte otthonuknak érezték a rehabot, esténként, amikor csak az ügyeletes orvos és néhány ápoló figyelt a betegekre, meglátogatták az intézmény melletti kiskocsmát, amitől egy forgalmas út választotta el őket. A lejtős terepen Gábor hajókötélnyi karizmai tartották a „pótkocsit”, visszafelé, az emelkedőn pedig mozdonyként tolta maga előtt Mátét. Akik látták őket, nem tudták, sírjanak vagy nevessenek. Ők teli szájjal röhögtek, kurjongatásaikat elnyelték a hatalmas park tölgyfái.

A Gábor elbocsátását megelőző estét is a kocsmában töltötték. Egy deci konyakkal kezdtek. Az izomember, ahogy lehajtotta az italt, levette a repülős dzsekijét, és Máté felé nyújtotta, aztán egy „nekem ez nem megy” kurta kijelentést követően kikarikázott az ajtón. Egy perc múlva a csikorgó fék és a csattanás hangjai puhán szűrődtek be a hangszigetelt ablaküvegeken.

A haláleset után Mátét csak a rendőrségi kihallgatások tartották az osztályon, a főorvostól egy hónapot kapott, hogy eltűnjön az intézményből. Egy héttel a távozása előtt Virággal mindent elvitetett, ami összegyűlt a hat hónap alatt. Kérte, ne jöjjenek érte az épületbe, majd ő „megy” az autóhoz.

Szikrázó májusi nap volt, amikor a felesége az integető Kismátéval begördült a parkolóba. Máté összehúzta magán a Gábortól kapott repülős dzsekit, a sporttáskáját az ölébe tette, és a kerekesszékkel méterről méterre haladva, ezernyi kétellyel a fejében elindult az új élete földhözragadt bércei felé.

Egész testében remegett.

-----------------------------------------------

A Kapáslövés kapható kedvezményes áron, akár dedikálva is, megrendelhető a kiadótól, a Kék Európa Stúdiótól:

https://www.kekeuropa.hu/balogh-zoltan-kapasloves-sportos-novellak-es-egyeb-irasok/

Gyűlölte, amikor a folyóban eltűnt emberek hozzátartozóit kellett értesítenie. Tíz év sem volt elég, hogy megszokja a gyomrát görcsbe rántó érzést. A sokk után mindenkinek a szemében ott csillog az a legtöbbször hiú remény. Mert amíg nincs holttest, addig bármi történhet. Kerezsi százados gyermekként máshogy képzelte el a vízirendészetet. Az Ötvös Csöpi-filmek világába szeretett bele, olyan kalandos, izgalmas életről álmodozott, mint amilyet a Balatonon és környékén forgatott mozikban látott. Az élet azonban átírta a forgatókönyvet.

* * *

Gyöngyözött a homloka, izmos, vastag nyakán kidagadtak az erek, miközben a nyakkendőjét próbálta megcsomózni. Molnár István ki nem állhatta a kötelező vasárnapi programot. Ha esett, ha fújt, az ebéd utáni sziesztát követő temetőlátogatás nem maradhatott el.

– Hagyd, majd én megkötöm – állt szembe vele a felesége, aki néhány másodperc alatt végzett a férfi számára bonyolult művelettel.
– Mi lenne, ha egy hónapban csak egyszer mennénk ki a szüleid sírjához? – próbált egyezkedni az egykori birkózóbajnok.
– Bezzeg amikor az esküvő után náluk lakhattunk, az jó volt?! – replikázott Éva.
– Mindössze egy hónapig, aztán kiutalta a tanács a lakást – válaszolta inkább magának a férfi.

Rendje volt Molnáréknál a vasárnapoknak. A temető után a városka főterén álló cukrászda volt a következő állomás, ahol a gimnázium igazgatónője a kiadós sétát követően a habos kávé mellé hol rigójancsit, hol sarokházat rendelt, míg István egy fehér nagyfröccsel teljesítette a rutint. Egészen addig, amíg az idős pincér, Komlósi úr halála után a vitathatatlanul csinos Bellácska két deci balatoni száraz fehéret és egy deci szódát hozott ki az asztalhoz – formabontó módon külön pohárban. Molnár, jobb a békesség alapon, nem tette szóvá, elkortyolgatta az olaszrizlinget, a szódát diszkréten a felesége kávéja mellé tolta, az eset után azonban kétszer egy deci fehéret kért, az nem volt teljesíthetetlen feladat a majd százéves intézmény ékességének.

– Egy fél Unicumot kérek, Bellácska – lépett ki a megszokásból Molnár, a Tisza-parti kisváros leghíresebb embere.
– Megbolondultál? – ugrott fel az asszony szemöldöke. – Mit fognak szólni az emberek?
– Bocsánat, Bellácska, inkább kettőt hozzon, ne kelljen annyit fordulnia – pontosított Molnár, miközben mosolyogva nézett a megdöbbent felesége szemébe. Vidáman és könnyedén vette a máskor unalmas vasárnapi nyilvános megjelenést, másnap délelőtt utazott jól megérdemelt kéthetes pihenőjére a festői Dunakanyarba. Egyedül.

A volt birkózó élete egy éve fordult fel fenekestől.

A visegrádi szanatórium recepciója előtt akkor futott össze egykori szerelmével, a tornászbajnoknővel, az ötvennégy évesen is elegáns Szigethy Ilonával.

A teljes írás a Kapáslövés című novelláskötetben olvasható.

--------------------------------------------

A Kapáslövés kapható a Líra és a Libri országos hálózatának boltjaiban, de kedvezményes áron, akár dedikálva is, megrendelhető a kiadótól, a Kék Európa Stúdiótól:

https://www.kekeuropa.hu/balogh-zoltan-kapasloves-sportos-novellak-es-egyeb-irasok/

A hetvenhat éves vidéki kisnyugdíjas párás szemmel nézte a komódon lévő fényképet. Most kivételesen nem a családtagjaitól hatódott meg, egy megsárgult szélű fekete-fehér fotót simogatott, amelyen a 1977-es bajnok Vasas futballistái néztek szembe jókedvűen a világgal. Bár imádta a Mészöly–Farkas-féle csodacsapatot, a szíve csücske a Mészáros Bubu–Várady Béla fémjelezte társaság volt. Illovszky Rudi bácsinál pedig nem létezett számára nagyobb isten; a trénert, aki a legnehezebb helyzetekben is kitartott a klub mellett, mindenkinél többre becsülte.

Gyermekkora óta drukkolt a csapatnak, az első szó a Vasas volt, amit kibetűzött a sportújságból. Aztán ideológiát is gyártott hozzá, elvégre kinek szurkoljon egy vasas szakmunkásnak tanuló fiatalember? Már szakiként, minden áldott nap „hajrá, Vasas!” köszönéssel nyitott be a tmk-műhelybe, amire össznépi hurrogás és egy elhaló „hajrá, Fradi!” volt a válasz.

Amikor rápillantott a satupadja felett lévő Vasas-zászlóra, tudta: a világban minden a helyén van. Mert hitvallása szerint asszonyt cserélhet az ember, meg is tette néhányszor, de csapatot és hazát soha! Akkor is kitartott, amikor kedvencei 2002-ben az NB II.-be merültek alá, tüntetőleg hordozta a csapat fotójával díszített nejlonszatyrot. Ha csak tehette, minél több budapesti tanfolyamot, munkát vállalt, hogy kilátogathasson a Fáy utcába. Olyan áhítattal figyelte a tréningező játékosokat, mintha azok a világ legjobbjai lettek volna. Számára azok is voltak.

Miután elmerengett a régi szép időkön, a halkan duruzsoló tévé hangjai szembesítették a szomorú valósággal. Szerette tudni, mi történik a világban, határozott véleményét a termálfürdőben osztotta meg baráti társaságának tagjaival. Amikor a hatodik csatornán is a koronavírusról beszéltek, kikapcsolta a készüléket. Unta már, akárcsak ezt az egész önként vállalt házi fogságot. Felvette a könnyű tavaszi kabátját, fejébe húzta a sildes sapkáját, kilépett a kis ház ajtaján, és a lépcső korlátjába erősen kapaszkodva lement a kertbe. Nem volt már olyan fürge, mint jó néhány éve. Az utóbbi esztendők mindent hoztak, csak könnyű álmokat nem.

Nyáron rakoncátlankodott a szíve, a fiúk rátettek még egy lapáttal: az utolsó fordulóban bukták az első vonalba jutásért vívott küzdelmet. Aztán jött az új edző. Régi vágású, kemény tréner, remélte, ő gatyába rázza majd a kedvenceit. Bízott benne, akár a huszonöt éves Opel Corsájában.
A csalóka tavaszi napfénytől jobb kedvre derült. Nagyot köszönt a kerítése előtt elkarikázó postásnőnek.
– Csókolom, Marika, nem hozott nekem szerelmes levelet?
– Jaj, Ferenc, menjen már! – érkezett a válasz egy kacaj kíséretében.

Csak nem indul olyan rosszul ez a nap, gondolta a férfi. Léda nevű óriás schnauzerje sem felejtette el üdvözölni, hatalmas tappancsait a kisnyugdíjas mellére téve boldogan nyalogatta annak arcát. Az öreg nevetett, majd gondosan leporolta a Vasas-címerrel díszített kapucnis felsőjéről a kutya lábnyomait; aztán lehajolt, megfogta az állat fejét, a szemébe nézett, és csak annyit kérdezett.

– Ugye szép tavaszunk lesz, kiskutyám? – Léda vidám vakkantását határozott igennek vette.

A teljes írás a Kapáslövés című novelláskötetben olvasható.

------------------------------------------

A Kapáslövés kapható a Líra és a Libri országos hálózatának boltjaiban, de kedvezményes áron, akár dedikálva is, megrendelhető a kiadótól, a Kék Európa Stúdiótól:

https://www.kekeuropa.hu/balogh-zoltan-kapasloves-sportos-novellak-es-egyeb-irasok/